Közélet vélemény

Két hang szól három szájból ebben az országban

Hogyan ne válasszunk akadémiai vezetőket? Hogyan beszélnek vezetőink? Matolcsy és Varga. Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Várhegyi Éva: Konfliktus vagy skizofrénia?

Amikor Orbán Viktor idén tavasszal újabb hat évvel meghosszabbította a jegybankelnök mandátumát, teret nyitott a jegybankelnök és a pénzügyminiszter konfliktusának továbbéléséhez. A kormányfőnek láthatóan jól jön, hogy a gazdaságpolitika alakítói egy sor fontos kérdésben eltérő véleményen vannak, hiszen így neki sem kell elköteleződnie: hol az egyikük, hol a másikuk álláspontját húzhatja elő a nemzetközi és hazai színtereken. Az egyértelműség hiánya amellett, hogy megzavarja a gazdaság szereplőit, az ország megítélését is rontja.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban.

Matolcsy György és Varga Mihály, illetve intézményeik, a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium között régóta tapasztalható konfliktus látványosan kiéleződött az utóbbi időben. Az egyes gazdaságpolitikai kérdésekre adott ellentétes válaszok gyaníthatóan nem csupán a két vezető eltérő gondolkodását tükrözik, hanem egyúttal a kormányfő „skizofréniájának”, illetve kettős beszédének is a kifejeződései. Két hang szól három szájból.

Vásárhelyi Mária: „Rendezni végre közös dolgainkat”

Pokorni Zoltán semmiféle felelősséggel nem tartozik számára ismeretlen nagyapja, sőt édesapja tetteiért sem. Bár politikai nézeteink igencsak távol állnak egymástól, amikor láttam, amint megtörten a nyilvánosság elé tárta, hogy édesapja a BM III/III-as ügyosztályának titkos munkatársa volt, semmi mást nem éreztem iránta, mint együttérzést és sajnálatot.

Hiszen miféle felelőssége van egy fiúnak abban, amit édesapja – ki tudja, milyen motívumok által vezérelve – a családja elől is eltitkolva tett.

És még inkább ezt éreztem akkor, amikor elolvastam Rab László írását. Hiszen együtt élni azzal a tudattal, hogy a nagyapja ártatlan emberek brutális meggyilkolásában vett részt – borzalmas lehet. A sok ki nem mondott, fel nem tárt titok hatalmas, már-már elviselhetetlen teherként nehezedhet a vétlen leszármazottakra. És persze az is rendre eszembe jut, hogy milyen – valójában érdemtelenül – szerencsések azok, akik közé magamat is sorolom, és akik – mindent egybevetve – büszkék lehetnek felmenőikre.

Az elmondottak ellenére mégis úgy gondolom, hogy Pokorni Zoltánt súlyos felelősség terheli mindabban, ami történt.

Nem az édesapja és nem a nagyapja tetteiért, hanem a saját döntéseiért kell felelősséget vállalnia.

Pokorni egy olyan párt tagja, hosszú ideig egyik meghatározó politikusa volt, amely az elmúlt 30 évben mindent megtett annak érdekében, hogy a múltnak ezek a gyötrő titkai ne kerüljenek nyilvánosságra, hogy a fasiszta és a sztálinista diktatúrák rémtettei és ezek elkövetői a feledés homályába merüljenek. És az ő pártja az a párt is, amely ezeknek a tényeknek hol az eltagadásával, hol pedig meghamisított, szelektív adagolásával manipulálja évtizedek óta a közvéleményt, annak érdekében, hogy a múltat aktuálpolitikai céljai szolgálatába állítsa. Pokorninak jól felkészült, tanítványai körében elismert, népszerű történelemtanárként pontosan tudnia kell, hogy a Fidesz identitását meghatározó történelemszemlélete politikai indíttatású hazugságokra, torzításokra, elhallgatásokra épít. Pedagógusként pedig azzal is tisztában kell lennie, ezek a hazugságok hogyan mérgezik a jövő nemzedékeinek lelkét. És az ő pártja az is, amely előszeretettel választ kádereket saját magának a pártállami múlttal rendelkező és ezáltal zsarolható emberek közül.

Hunyady György: Hogyan (ne) válasszunk akadémiai vezetőket?

Miből fakadt és hová vezethet a krízis, amelynek kiindulópontja a kormány fellépése a Magyar Tudományos Akadémia ellen, a kormánysajtó bírálata és a jogalkotás bevetése a szervezet hagyományos egységének megbontására? E kérdéseket már csak azért is indokolt feltenni, mert az MTA presztízse a köztudatban tartósan magas volt, nemzetközileg beágyazott és elismert intézménynek számított, és 2012-től Pálinkás József öntevékeny szervezeti és személyi változtatásokat hajtott végre – inkább a NER szellemében, mint ellenében. Értelmes és világos beszéd híján a kormány aktuális szándékaira vonatkozó találgatások több irányba mutattak:

    1. talán „az volt a baj”, hogy az akadémiai kutatások nagy tömegében alkalmanként megjelentek – elsősorban a sikertelen közoktatást érintő – kritikai hangok, vagy
    2. miközben a kormány többletráfordításról beszél, e téren is tervezhet forráskivonást, vagy
    3. ha pedig saját kezébe veszi a kutatások irányítását, maga fog hozzáférni európai pluszforrásokhoz.

Meglehet, hogy ezekben a feltevésekben van némi igazság. Annyi bizonyos, hogy ez a nekirugaszkodás a 2018-as újabb kétharmad után következett be és beleilleszkedik abba a sorba, hogy a kormányzat energikus lépéseket tett – mondjuk így – a hegemónia megszerzésére a szellemi szférában is. E tekintetben a Magyar Tudományos Akadémiának épp a lényege irritálhatta a mindent központosító kormányt: az, hogy az MTA eszményi szinten a tudomány autonómiájának megtestesítője és letéteményese, a tudomány művelőinek köztestülete, választott és nem kinevezett vezetőkkel.

Ennek az áttörési kísérletnek volt az első határozott jele, hogy a kormány struktúrája megújult és (korszerű nemzetközi zsargont használva) létrejött az Innovációs és Technológiai Minisztérium, amely jó étvágyú mindenevő szervezetnek bizonyult, és amelynek heterogén funkciói között a közlekedésfejlesztés ága-boga és a hulladékfeldolgozás mellett eleve ott szerepelt a tudományirányítás, összeturmixolva a gyakorlati célzatú fejlesztésekkel.

A tudomány miniszteriális irányítása természetesen nem előzmény nélkül való gondolat, nem is csak Gerő Ernőnek és Gerőné Fazekas Erzsébetnek jutott eszébe a 40-es évek végén, hanem akár bekövetkezhetett volna a rendszerváltáskor is, ha Kosáry Domokos személyes tekintélye és befolyása meg nem menti az Akadémiát.

Kovács Zoltán: Élet

Nem tudom, vajon értesülnek-e a világ más országaiban, de mondjuk, akár csak Nyugat-Európában arról, miket beszélnek itthon vezető magyar politikusok, legyen szó bármiről is. Most például Kósa Lajosnak a gondolatára utalnék, amit az Országgyűlés Honvédelmi és rendészeti bizottságában a hét elején Szél Bernadett és Szabó Szabolcs független képviselők törvényjavaslatának tárgyalásakor fejtett ki, ami amúgy a tranzitzónában tapasztalt embertelen gyakorlat megszüntetését célozta. Kósa ellenezve a tárgysorozatba vételt, rámutatott:

Az a tízmillió turista, aki belép Magyarországra sem kap enni a magyar államtól, ők sincsenek éheztetve.

Ilyen olvastán az ember mégiscsak ölébe ejti az újságot, fölnéz, és szemével távoli pontot kutat. Hogy a turisták nincsenek éheztetve, ízlelgeti a gondolatot, és nem képes más az eszébe jutni, mint, hogy ezt egy vezető párt vezető embere az Országházban mondta, bizottsági vitában érvelve. Kósa arra a keserves tényre utalt, amit a Magyar Helsinki Bizottság tavaly augusztus óta állapított meg:

dokumentáltan 17 alkalommal 27 embert éheztettek a magyar hatóságok a tranzitzónákban.

Minden esetben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, ez a bíróság pedig minden esetben utasította a magyar államot az eljárás alatt álló külföldiek élelmezésére.

Erre hozta föl Kósa Lajos a Fidesz kétségkívül egyik legokosabb embere, hogy hát hiszen a turisták se esznek ingyen.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.