Illik-e zakó nélkül belépni a miniszterelnöki szobába?

Váncsa István: Az osztályharc élesedik

Kiderült, sajátosan értelmezték a hároméves bérmegállapodást a Vas­útegészségügyi Nonprofit Kft.-nél, s ennek megfelelően módosították mintegy 900 alkalmazottjuk munkaszerződését. A cégnél úgy vélik, mivel a 2017-2019-re kötött megállapodás ez év végén lejár, a bérek visszaállnak a korábbi alaphelyzetbe. A Vasutasok Szakszervezete sze­rint ez nemcsak furcsa, hanem aggályos megoldás is, ezért a miniszté­riumtól kérnek értelmezési megerősítést – írja a 24.hu.

A dolgozók annyit fognak keresni 2020-ban, amennyit 2016-ban kerestek, vagyis jó lesz nekik. Ellentétben azokkal a koroso­dó humán egyedekkel, akiknek a mostani jövedelme nem a 2016-os, hanem az 1976-os színvonalat múlja alul, persze vásárlóértékre át­számítva, és nem is kicsivel, hanem sokkal. Igen sokkal. Ők persze örülnek ennek, hiszen van jövedelmük, tehát Isten tenyerén ülő, fortu­nátus emberek, még az ökrük is leborjadzik, más kérdés, hogy az el­pusztíthatatlan op­timizmusnak ezt fokát nem ingyen adják. Sok munka van mögötte és számtalan érdekes tapasztalat, ám e tárgyban a leg­több élemedett ko­rú honfitársunknak megvan a saját története. Egyik jobb, mint a má­sik.

Vagyis a cég az alkalmazottak fizetését visszametszi, mint jó kertész a gyümölcsfát. Elsősorban is azért, mert nem tehet mást, lévén koldusszegény. Legnagyobb (több mint nyolcvan százalékos) tulajdo­no­sa a magyar állam, annak pedig egy vasa sincs. Honnan is le­hetne, amikor csak a pénzügyminisztériumnak a várba való költözése ötvenmilliárd­ba kerül, lopja az állam a pénzt? Nem lopja. Tőle lopják.

Kovács Zoltán: Aztán megkaptuk

Almási Tamás rendszerváltásról szóló dokumentumfilm-sorozatának kezdő jelenete 1988-ban játszódik. Ózdról érkezett kohászdelegáció tagjai meditálnak fülledt késődélután a Parlament lépcsőin arról, amiről válságos, nehéz időben munkásdelegáció torokszorító ismétlődéssel mindig is meditált – valószínűleg ez a sorsa:

illik-e zakó nélkül belépni a miniszterelnöki szobába.

A miniszterelnök abban az időben Németh Miklós volt. Arról akartak vele tárgyalni, hogy mi lesz Ózd, és vele együtt az ózdiak sorsa, akiknek jóformán egyetlen munkalehetőségük a kohó volt. Végül bementek a szobába, helyet foglaltak, de sokra nem mentek. A kormányfő arról a keserves tényről tájékoztatta őket, hogy Ózdon a termelés veszteséges, ezt a végtelenségig nem lehet tartani. A kormány igyekszik befektetőt találni, de az nem lesz könnyű. Mire vége lett a napnak, a delegáció kisbusza már Ózd felé tartott, mire az évtizednek vége lett, Ózdon tizenötezer munkanélküli próbált takarításból meg őrző-védő munkából megélni, aztán eljutottunk a máig, amikor már senki nem fogadja őket, és szóba se állnak velük.

Almási filmjében Németh Miklós együttérzőn, de tárgyszerűen mondja a kohászoknak, hogy egészen más világ jön, meg kell élni a piacon, a kormányzat legföljebb enyhíteni képes a várható nehézségeket, de ez nem jelenti azt, hogy mindent meg tud oldani. Megfog az őszinteség, talán túlságosan is határozottan beszél velük. Viszont a tárgyalás végére nem marad kétség: mindenki tudja, mire számíthat, nem sok jóra. Javaslom megnézni a filmet, a rendszerváltás kevés hiteles filmes dokumentációja, legföljebb, ha Schiffer Pál tévészerelő brigádjának történetét feldolgozó sorozat hasonlítható hozzá.

Harminc évvel később nézem a televízióban Németh Miklóst, az Rtl Klub készített vele hosszabb beszélgetést, címe: 545 nap – A rendszerváltás miniszterelnöke. Németh szinte ugyanott folytatja, ahol három évtizede abbahagyta, ugyanazon a hangon, ugyanazokkal a gesztusokkal, talán még az ing is ugyanaz rajta. Ez önmagában is meglepő, de az még inkább, hogy az ember őszinte politikust lát: ez az igazi reveláció.

Gadó Gábor: Ismeretlenek

Rábízhatjuk-e az országot olyan politikai vezetőkre, akik döntéseikben rendre nélkülözik az abszolút és feltétlen erkölcsi parancsok útmutatását? Akik számára csak a hatalom megtartásával összefüggő, minden mást fölülíró kérdések és válaszok léteznek. Magyarország miniszterelnöke persze sokakat megtéveszthet azzal, hogy egy úgymond civilizált világ fogalmaihoz, nyelvhasználatához igazítja szándékait, és rutinos politikusként képes eltakarni a könyörtelen valóságot. Törökország északkelet Szíriában indított, etnikai tisztogatásra és erőszakos népességcserére irányuló hadműveletét pl. úgy írta le nemrég, mint egy NATO-szövetségesünk, az Amerikai Egyesült Államok kivonulását egy területről, ahová ezt követően bevonult egy másik NATO-szövetséges, Törökország. Vagyis Magyarország szempontjából lényegében nem történt semmi említésre méltó.

Orbán Viktor amellett, hogy a kirívóan embertelent a normalitás megnyilvánulásaként tünteti fel, arról is meggyőzne minket, hogy Erdogan elnök a háborús bűncselekmények szemünk előtt véghez vitt el nem évülő sorozatával tulajdonképpen nemzeti érdekeinket szolgálta.  A Fidesz elnöke szerint ugyanis két lehetőség között kellett választani:

Törökország 3 millió szíriait visszavisz a hazájába, ott élhető körülményeket teremtenek nekik, vagy Törökország nem Szíria felé nyitja meg a kapukat, hanem az EU felé, és akkor nekünk komoly gondjaink lesznek.

Ez az érvelés kétségkívül alkalmas arra, hogy a választók ismét rábólintsanak a 2015 óta képviselt politikai irányvonalra, miszerint a magyarok nem akarnak az országban migránsokat látni. A Fidesz-KDNP koalíció feje biztos lehet abban, hogy javíthat pártja megítélésén, ha arról szónokol, hogy „(o)lyan külpolitikára van szükség, amely lehetővé teszi Törökországnak, hogy a szíriai menekülteket Szíriába vigye vissza”. A hatékony manipuláció sikerét az sem veszélyezteti, hogy az Európai Parlamentben a fideszes EP-képviselők is megszavazták azt a Törökországot elítélő határozatot, amely – egyebek között – kimondta, hogy „(…) konkrét beszámolók szólnak török támogatással bíró fegyveres csoportok által elkövetett gyilkosságokról, megfélemlítésről, bántalmazásról, emberrablásról, valamint polgári otthonok kifosztásáról és lefoglalásáról”.

A miniszterelnök tisztában van vele, hogy hazai közönségét nem hozzák lázba a nemzetközi diplomácia pótcselekvései.

Eközben Budapest új főpolgármestere arról beszélt a múlt héten, hogy bár a Szabadság téri ún. megszállási emlékművet „a lelke legmélyéből nem szereti”, de – miután a választási kampányban megígérte elbontását –, sokan figyelmeztették, hogy nem lenne szabad „hőst csinálni” az emlékműből. Ez az okfejtés az olyan politikus habitusára emlékeztet, aki egy döntést nem önértéke alapján, hanem kizárólag lehetséges hatása felől közelítve ítél meg.

Vásárhelyi Mária: Ellenszélben

Bár összességében a Fidesz kapta a legtöbb a szavazatot október 13-án, az önkormányzati választások egyértelmű győztese mégis az ellenzéki összefogás. Nemcsak azért, mert a fővároson kívül a megyei jogú városok csaknem felében, a 10.000 lakos feletti települések negyedében győztek az összefogás jelöltjei, hanem mert ahol kormánypárti győzelem született, a közgyűlésben megnövekedett arányukkal ez ellenzéki képviselők – a korábbi asszisztáló szerepkörből kikerülve – immár tényleges ellensúlyt jelentenek a kormánypárti többséggel szemben. Az egyetlen terület, ahol a Fidesz-KDNP elsöprő fölénnyel győzött, a megyei közgyűlések lettek, amelyeket azonban az elmúlt kilenc év centralizálási tébolyában, a Fidesz lényegében teljesen kiürített, forrásaitól, döntési jogköreitől teljesen megfosztott.

Az ellenzéki összefogás győzelmének értékét azok a körülmények sokszorozzák meg, amelyek között ezt az eredményt elérték. Mert ne tévedjünk! Ez a választás éppen olyan tisztességtelen, unfair és csalárd körülmények között zajlott, mint a 2014-es és 2018-as elődjei. A különbség csupán annyi volt, hogy az országos választások bizonyos csalási módszereit itt nem lehetett alkalmazni. Nem lehetett élni a gerrymandering esetenként egészen szélsőségesen alkalmazott módszerével, mivel a helyhatósági választásokon a körzetek határát a település szerkezet határozza meg. Kevésbé hatékonyan lehetett visszaélni a határon túl élők szavazati jogával, mivel szemben az országgyűlési választásokkal, itt most csak azok szavazhattak, akiknek az állampolgárságon túl, magyarországi bejelentett állandó lakcímük is van.

Az elmúlt évek szokásainak megfelelően csalások így is történtek, hiszen helyi lakosok és a média beszámolóiból pontosan tudható, hogy a keleti határszakasz kistelepüléseire százasával szállították busszal a szavazókat Ukrajnából, akiket az ál-lakcímükön kívül semmi nem köt az adott településhez, ez azonban korántsem öltött olyan tömeges méreteket, mint az országgyűlési választásokon. Bár – vélhetően a kormánypártok által felbérelt – áljelöltek most is indultak, ezek szerepe azonban elenyésző volt az országgyűlési választásokon megjelenő, közpénz milliárdokat felemésztő kamupártokhoz képest. És amint az országgyűlési választásokon, úgy itt sem szavazhattak a külföldön élő magyar állampolgárok közül azok sem, akiknek pedig állandó, bejelentett lakcímük van Magyarországon, holott a mai technikai körülmények között nem lenne akadálya annak, hogy ők is élhessenek alapvető állampolgári jogukkal.

Ádám Péter: Merre tart Macron?

Sokan hitték, hogy a Macron-jelenség, ez a francia tradícióktól idegen „kakukktojás” aligha tud hosszú távon meghonosodni a politikai életben. Csakhogy a Macronra és pártjára nézve korántsem sikertelen európai választások meg az 2017 óta átvészelt krízisek tükrében ma már világos: a „rendszernek” sokkal nagyobb a szakítószilárdsága, mint gondolták, és a köztársasági elnöknek nemcsak képessége, de komoly esélye is van az ország politikai térképének tartós átrajzolására. Az európai választások nemcsak megerősítették a francia köztársasági elnök pozícióját, de – ezzel egyidejűleg – a bal- és a jobboldal két hagyományos nagypártjának szétesettségét is élesebb reflektorfénybe állították: míg a jobboldali Les Républicains (LR) 8,48 százalékot, a Szocialista Párt 6,19 százalékot kapott. Hogy a Yannick Jadot vezette francia környezetvédőknek 13,48 százalékkal sikerült több fejhosszal a Mélenchon-féle La France insoumise elé vágniuk (6,31 százalék), szintén arra vall, hogy a bomlás azokat a formációkat sem kímélte, amelyek pedig új politikai építkezésnek vethették volna meg az alapjait.

A bomlási folyamat – ugyancsak az európai választások kapcsán megfigyelhető – másik következménye nem egyéb, mint a köztársasági elnököt támogató tábor részleges kicserélődése. Akik eredetileg Macron támogatóinak derékhadát alkották, vagyis a balközép szavazói, igaz, elpártoltak tőle, sikerült viszont maga mellé állítania a jobbközép szavazóit, akik 2017-ben még bizalmatlanok voltak iránta. François Fillon egykori támogatói közül 2019. május 26-án legalább másfél millióan szavaztak Emmanuel Macron pártjára, ez pedig bőven ellensúlyozta azt az egymillió baloldali szavazót, akik az államfőnek hátat fordítottak, és vagy visszatértek a Szocialista Párthoz, vagy a zöldekre adták szavazatukat.