Közélet

Vekerdy Tamás: Ez van ma

Meghalt Vekerdy Tamás. Januárban interjúztuk a professzort. Beszélgettünk a családjáról, arról, ki az a dr. Vekerdy Géza, s ki a két dr. Vekerdy Gézáné, szó esett párbajról és elmaradt főbelövésről, láreszekről és lúzerekről, ifjakról és vénekről, fuldoklókról és keresztényekről, populizmusról, háborúról s vérről. És persze téma volt a „gyilkos, alattvalókat nevelő iskola”, a kistesó kikukázása, a gyerekverés és a gyerekként vert felnőtt, a dac és a kötelező szülői szorongás, a csontig lerágott anya és apa.

Azzal kezdtük, hogy imádja a nép az olyan tudóst, aki képes közérthetően mesélni a szakmájáról; imádja, imádta Öveges Józsefet, Ranschburg Jenőt, Popper Pétert, Czeizel Endrét, Csányi Vilmost, Bálint gazdát és Vekerdy Tamást is. Kérdeztük, mi a titok.

Talán az, hogy az ember ne ájuljon el a saját „tudományától”, amit ugyanakkor, legalábbis részleteiben szenvedélyesen szeret. És hogy tisztában legyen azzal is, milyen keveset tud, s még annak egy része is bizonyosan tévedés. A felsoroltakhoz képest könnyű nekem, nem „tudós kutató” vagyok, hanem az „empíria mélységeiből sikoltozom”, vagyis találkozom, beszélgetek gyerekekkel, szülőkkel, tanárokkal, látom, mitől és hogyan szenvednek, és ha szerencsém volt, a rendelés óráiban tudtam hagyni a gyerekeket, hogy önmagukat gyógyítsák, sokszor zseniálisan. Mert nem a pszichológus gyógyít, ő csak katalizál.

Szó esett a „gyilkos” magyar iskolarendszerről.

Mi az ön pályájának, életművének legfontosabb megállapítása?

Tán az, hogy a gyerekek pszichés problémái nemcsak a családban, hanem legalább annyira az iskolában gyökereznek.

Már a nyolcvanas években úgy fogalmazott, hogy az iskola gyilkol, testileg és lelkileg rongálja a gyerekeket.

Meg is róttak a szenvedélyességemért, de látva a szörnyű rombolást nem lehettem hidegfejű.

Javult a helyzet a nyolcvanas évek óta?

Egészben ma azt mondhatom: romlott. Persze, talán pontosabb így: volt, hogy javult, volt, hogy romlott. Az elmúlt nyolc-tíz év katasztrófát hozott az amúgy is alacsony színvonalú magyar oktatásra. Nem véletlenül fogalmaz úgy Széchenyi István, hogy a kiművelt emberfők sokasága teszi az emelkedő nemzetet. Csakhogy ma nem kell kiművelt emberfők sokasága, a hatalom szándékosan tönkre teszi az iskolát, lezülleszti az oktatást. Ne művelődj! Maradj hülye! Ne menj gimnáziumba, ne menj egyetemre! A fejlett világban hazánk az egyetlen ország, ahol évek óta csökken az egyetemi hallgatók száma. Nincs több ilyen. Elképesztő. Ami most zajlik, az a nemzet elleni merénylet. Az ok, hogy így leszel kezes rabszolga, akin könnyű uralkodni. A buta tömeg béget, az okos egyén kritizál.

A kormány azt mondja, a multik nem bölcsészeket akarnak, hanem szakmunkásokat, s akkor lesz itt sok műszer- meg autógyár s velük álláshelyek százezrei, ha nem egyetemre mennek a fiatalok, hanem szakmát tanulnak és tizennyolc évesen munkába állnak a szalag mellett. Hol ebben a hiba?

Csak hiba van benne. Ez már nem a nyolcvanas évek. A szakmunkás feladatát perceken belül a robotika veszi át, amit mérnök vezérel. A szakmák, melyeket ma tanítanak, öt éven belül nem lesznek, sőt, csomó belőlük már most sem létezik. Evidenciák! Csakhogy: mintha a magyar oktatáspolitikát dilettánsok vezérelnék. Aki pedig bír szakértelemmel, nem mer szólni, mert a minisztériumban rettegnek a vezértől. A komplett magyar oktatáspolitika lelkes önkéntességgel fekszik be a nagypolitikának.

Mások ma a gyerekek, mint akárcsak néhány évtizede?

Az ezoterikusok szerint a most születő generációk sajátos akarati állaggal érkeznek, ők az úgynevezett indigó-, vagy csillaggyerekek. Ezt én érdeklődéssel hallgatom, de hajlok arra mégis, hogy őket is lényegében ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a korábbiakat. A körülmények viszont radikálisan átalakultak. A gyerek neurózisa a család tünete, mondta a nagy Bálint Mihály, akit persze már a harmincas években elüldöztek az országból és Londonban lett világhírű. A mai családok egyre neurotizálóbbak, hiszen a felnőttek egyre neurotikusabbak. Kérdeznünk kellene a gyermeküket gyógyíttató szülőket, hogy „És te, anya, apa, te jól érzed magad a bőrödben?”. Nem! Ez lenne az őszinte válasz. Ami óriási baj, mert a gyerekednek az a legfontosabb, hogy te érezd jól magad a bőrödben. A régi parasztember lényegi életet élt, tartott állatot, művelte a földjét, az eget kémlelve fürkészte az időjárást, szóval a kozmikus világban létezett. A modern ember viszont kiszakítódott a kozmikus világból. Holott például tavasszal megváltozik a vérünk összetétele, a nők ciklusa a Holdjárást követi, sorolhatnám, vagyis a szervezetünk még mindig bele van kötve a természet változásaiba, „kozmikusan” létezik. De a természet már nincs itt körülöttünk, már nem érünk hozzá tehéntőgyhöz, tyúk alól kivett tojáshoz, még földhöz se nagyon. Mindez csomó torzuláshoz vezet. Egyetlen tevékenység marad, ami a természethez köti az embert: a szex. Ami isteni dolog, teremtő erő, de nem elég. Belépek egy autószerelő műhelybe, és a fal tele meztelen nős poszterrel. Miért? Hát mert az autószerelők folyamatosan mechanikus, gépi dolgokkal foglalkoznak, teljesen elszigetelve a természettől. Ezek a felnőttek vagyunk mi, és a mi torz, neurotizált életünk leszivárog a gyerekekig, akik szintén egyre neurotikusabbak lesznek.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Vekerdy gyakran elmondta, milyen fontosnak tartja a meseolvasást – a mi interjúnkban is így tett.

Ha a gyerek a tévében nézi a mesét, akkor készen kapja a képet, következésképpen nincs belső képkészítés. Ám, ha szavakkal mesélek, az agyában belső képek keletkeznek. Minél ritmikusabban mesélek, „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy”, annál erősebb a kép. A belső képkészítés, mondja a pszichológia, elaboráció, feldolgozás. Feldolgozódnak a vágyak, a feszültségek, az indulatok. Miért nyugszik meg este a gyerek, ha mesélek neki? Miért megy le a láza a beteg gyereknek, ha mesélek? Mert a feldolgozás során relaxálódik. Játék során is a belső kép a lényeg: sétálsz át a szobán és rád szól, hogy ne lépj a szőnyegre, mert az a tenger. Vizsgálatok igazolják, hogy miközben tudja, hogy az valójában a szőnyeg, egyúttal látja a tengert is. Belső kép! Drámai, hogy manapság tömegével kerülnek óvodába úgy a gyerekek, hogy nem tudnak mesét hallgatni, ugyanis sose meséltek nekik a szüleik, csak beültették őket a tévé, a laptop, a tablet, az okostelefon elé. Egyre többen játszani sem tudnak, mert mióta eszüket tudják, kütyüznek, képernyőt bámulnak. Magyar vizsgálatok szerint az a gyerek, akinek mindennap meséltek, az iskolába lépéskor anyanyelvi fejlettségben másfél évvel előzheti meg azt, aki csak rendszertelenül hallgatott mesét. Márpedig az anyanyelv a szilárd, szuverén gondolkodás alapja. Mert nem úgy van, hogy először gondolkodik a gyerek, csak még nem tudja elmondani. Nem. Előbb beszél, és abból nő ki a gondolkodás. Minél gazdagabban beszél, annál gazdagabb a gondolkodás. Hogyan készítheted fel az iskolára? Elárulom. Mesélj neki minden áldott nap. És még tízévesen is bújjon melléd, és olvass fel neki regényt, Copperfield Dávidot, A Gyűrűk Urát, bármit. Az élete igazolja vissza, hogy szántál-e erre elég időt: ha sok mesét hallott, ő is olvasni fog, és az olvasás segít élni, életben maradni, növeli az empátiát, a másik ember és a világ megértését. És nem fog olvasni a gyereked, ha csak nézett mesét.

Mi legyen az okostelefonnal?

Az alapkérdés: te, felnőtt, hogyan élsz vele? Ebéd közben is felveszed? Vagy legalább, mielőtt asztalhoz ülnél, rezgőre állítod, s ha érzed, hogy hívnak, kimégy? Mindkettő szörnyű. A nyolcvanas években Németországban egy pedagóguscsaládnál ebédeltem. Két szülő, öt gyerek, odakint megcsörrent az akkor még vonalas telefon, hosszan szólt, lerakta, újrakezdte, a család rá se hederített. A sokadik után kérdem: „Nem veszitek fel?” Válasz: „De hát ebédelünk! Beszélgetünk!” Ez lenne a normális. Ma sajnos nem mi használjuk a kütyüinket, hanem azok minket. Úgy élünk, ahogy parancsolnak nekünk. A gyerekeink pedig a mi példánkat kopírozzák.

Mit kezdjen az iskola a gyerek okostelefonjával? El csak nem veheti.

Nem is kell elvenni. Tartsd lehalkítva a táskádban, és majd mondom, melyik feladathoz vedd elő. Aki többre kíváncsi, a témában remek cikkeket, videókat talál a neten.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Beszéltünk a „rossz gyerekekről”.

A deviánsokkal mit kezd a rendszer, azon túl, hogy az iskolakötelezettség korhatárát leszállítva mihamarabb kilöki őket a felnőttek közé?

Pont ennyit tesz: igyekszik megszabadulni tőlük.

És Nyugaton?

Ott alap, hogy a tanárt az órán bent ülő asszisztens segíti, például abban, hogy leköt egy-két hiperaktív diákot. Nálunk alig találni asszisztenst, ráadásul a tanárképzés nem készít fel a deviáns gyerekek kezelésére.

Hogyan kezelhető az agresszió?

A személyes kapcsolatban. Félrehívom beszélgetni, a szertárban, a kistanáriban megkínálom teával, netán a tízóraimmal. Első alkalommal esetleg csak én kérdezek, „miért csapsz oda mindenkinek, meséld már el”. Isszuk a teát, hallgatunk tíz percet, aztán elköszönök, „jó, hogy itt voltál, hívlak máskor is”. A csönd jó. És persze tilos olyanokat mondani, hogy „így itt nem lehet viselkedni, még egy ilyen, és igazgatói intő, és aztán mehetsz másik iskolába”. Mert azzal semmi nincs megoldva, sem az intővel, sem a kicsapással. Pár nap múlva megint félrehívom, aztán megint, és ha türelmes vagyok, egyszer csak megnyílik. Idő kell rá, persze, de az is előteremthető lenne, hiszen a ma oktatott tananyag zöme hülyeség. Egy felmérés szerint a húsz és harminc közötti felnőttek a gimnáziumi anyag kilenc százalékára emlékeznek úgy, hogy használni is tudják. A felejtés számára tanítunk. Orientálni kell, bevezetni, megmutatni. Na de nem ekkora tananyagot! Pláne nem számon kérni másnap. Minek? Neuköln Berlin egy főként bevándorlók lakta kerülete. Az egyik ottani iskola maga volt a pokol. Az önkormányzat megpályáztatta az állásokat, lecserélte a teljes tanári kart. És az új gárda három hónap alatt sínre tette az iskolát. A frontális oktatást differenciáltra cserélték, nem utasítottak, hanem beszélgettek a diákokkal, kevesebb lett a „tanuld meg!”, az „oldd meg!”, a „vidd haza!”. Lett helyette „ki vagy te?”, „mihez szeretnél kezdeni az életben?”, „hogy élsz otthon?”, „miben segíthet neked az iskola?”, „mi a legnagyobb bánatod, örömöd?, „mit álmodtál?”. Vagyis: „Ki vagy te?” Az előző tanári kar totál motiválatlannak ítélte a gyerekeket. Aztán kiderült, csak arra voltak motiválatlanok, amit azok a tanárok kínáltak nekik. Nem varázslás, hanem hozzáértés. Baranyai mélyszegénységben is láttam ilyet. Nem az ment a cigánygyerekekkel, hogy „kisfiam, hát már megint ki van törve a ceruzád, és már most szamárfüles a füzeted?!”. Hanem azzal kezdték elsőben: „Ki tud énekelni? És a saját énekére táncolni?” Énekeltek, táncoltak, rajzoltak, festettek, a kezüket festékbe mártva kartonpapírokon nyomot hagytak. És az volt a leggyakoribb tanítói megjegyzés, hogy „mennyi mindet tudsz te!”. Így kelthető fel és tartható fenn a gyerek érdeklődése a tanulás iránt.

Ön évtizedek óta gyógyít terápiában gyerekeket és felnőtteket. Kivel könnyebb?

Nekem a gyerekekkel. Nem is vállaltam felnőtteket, abban a három-négy esetben, amikor rábeszélésre mégis, arra jöttem rá, hogy sajnos unom a felnőttek baját, esetleg durván az jár a fejemben, hogy „mi közöm hozzá? beszélje meg a barátjával, férjével, feleségével, ne nekem nyavalyogjon”. Úgy látszik, az antennáim a gyerekekre hangolódtak. Amint belép, valamit érzékelek, valamit mond nekem a puszta létével, a testtartásával, a mimikájával. Ihletszerű helyzet, József Attilával szólva „teljes valóságfogyatkozás”. A gyerekhez van, volt türelmem, vele az is siker, ha undorral elfordul, amikor leteszek elé egy papírt és néhány színes ceruzát, hiszen spontánul megnyilvánult. Majd oldódik, ha szerencsénk van. És akkor örülünk. És a pszichológus öröme, hasonlóan a szülő öröméhez, jót tesz a gyereknek, és beindítja az öngyógyítást. Angliában, ha komoly a baj egy gyerekkel, heti ötször megy pszichológusoz, és másfél éven belül valószínűleg rendbe jön. Magyarországon jó, ha egyszer bejut szakemberhez. De a gyerekek olyan zseniálisak, hogy sokszor még ez is használ neki.

A felnőtt nyavalyog, a gyerek meg nem nyavalyog?

Így van.

A nyavalygás az nyavalygás, nem?

A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját. Emlékszem egy agresszív kisfiúra, aki zseniális festő-pszichológus kollégámnál, Nádasi Gábornál óriási kartonlapokra folyton menekülő királyokat rajzolt, óriásiban, gyönyörű színekkel, hogy aztán „szétbombázza” őket. Nehezen, de kiderült, a festményeket a szülők elé tárva, hogy az apa a kishúg védelmében többször is megverte ezt a fiút. Amit azonban se a gyerek, se a szülők nem mondtak el, rákérdezésre sem. A kistestvér születése amúgy is gyakori probléma, minden gyerek szenved ilyenkor. És bizony normális gondolat, hogy „dobjuk ki az ablakon, tegyük a kukába”. Nagy hiba ráolvasni, hogy „te kis Káin, meg akarod ölni az öcsédet!”. Gondoljunk csak bele, eddig egyedül volt, mindenki rá figyelt, most meg itt ez a betolakodó, jön a sok hülye vendég, aki eddig csak vele foglalkozott, s most mind kizárólag a kicsinek gügyög. Alapszabály: születéskor a nagynak van szüksége rengeteg kisgyerekes gyengédségre. Sőt, nyugodtan szidhatom előtte a csecsemőt, neki nem árt, hogy „úristen, megint beszart, de büdös, bezzeg te milyen ügyes vagy, hogy idehoztad a tiszta pelust”.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Örök téma a kistesóval sújtott gyerek.

Arra mi a helyes válasz, hogy hajítsuk ki a tesót az ablakon?

Először is örüljünk. Mert ebből kiderül, hogy ki meri mondani, amit gondol, vagyis egészséges a család. A válasz pedig így szól: „Zsoltikám, hát téged se dobtunk ki az ablakon, ő is a mi gyerekünk, őt se dobjuk ki, bocs.” Tudnom kell, Zsolti ambivalens. Egyik percben persze kikukázná Janikát. Aztán indulunk sétálni, én a kapuból visszaszaladok egy kiskabátért, közben jön a szomszéd bácsi, a szomszéd bácsik mindig nagyon viccesek, és így szól: „Eeelllllviszem az öcsikédet!”. Mire Zsolti ráborul a kocsira, hogy „nem, ő az én testvérem!”. Zsoltiban ez is ott van. De ha azt mondom, hogy „szeretned kell, mert ő a testvéred!”, akkor tudnom kell, hogy nincs gyűlöletkeltőbb a megparancsolt szeretnél.

Sose parancsoljunk a zsoltiknak? Tekintsük őket kisfelnőtteknek?

Ha sétálni indulunk, megkérdezhetem: „A Duna felé menjünk vagy a játszótér felé?” Ő azt mondja: „A Duna felé.” Aztán egy pár lépés után: „Nem, mégis inkább a játszótérre.” Ilyenekben nyugodtan engedhetek. De azt persze nem ő fogja eldönteni, hogy előbb a nagymamához akar menni nyaralni, aztán a Balatonra, vagy fordítva, és általában egy csomó kérdés van, amiben a szülőnek kell döntenie. És nem terhelheti a gyerekre a döntést. De ahogy nőnek a gyerekek, úgy egyre több dologban nyilváníthatnak véleményt, míg aztán a kamaszkorban úgyszólván ők döntenek. Egy kamaszt nem lehet akarata ellenére elvinni például a pszichológushoz. Sőt: igazán az a jó, ha a kamasz maga jelentkezik. Ami a parancsolást illeti, én nem parancsolásnak nevezném, hanem azt mondanám: kell a korlát, a norma, mert ha nincs, a gyerek szorongani kezd, és aki szorong, az agresszív. Tök normális, ha egy óvodás hazaérve elkezdi hajtogatni, hogy „kaki, pisi, pisi, kaki”, és „Petőfi Sándor gatyába’ táncol, felesége bugyiba’, úgy mennek a moziba”. De az már nem normális, ha az anyját lekurvázza. Ki kell nyilvánítanom, mit viselek el s mit nem, és ha nem fogadja el, akkor „menj a szobádba, ott ordítsd ezeket az ocsmányságokat, én nem akarom hallani”. És ha jó az érzelmi viszonyunk, ha amúgy elég sokat marháskodunk, dögönyözzük, csiklandozzuk, mesélünk neki, akkor van olyan erős köztünk az érzelmi kötés, hogy a lehangolódásom fegyelmező hatással lesz rá.

A dackorszakban is?

Azt valahogy túl kell élni. Két és fél és három és fél éves kor között megesik, hogy a gyerek odavágja magát a földhöz a boltban. Ilyenkor ne kezd rémülten rángatni, hogy úristen, megszégyenülök, ne mondd neki, hogy „azonnal állj föl, ezt nem csinálhatod velem”, mert csak egyre jobban belehergelitek egymást. Higgadt közöny, az vezet célra ilyenkor. Felemelem, rúgkapál, tűröm. És azt is tűröm, hogy beszólnak a vásárlótársak, kedves szokás ez mifelénk, hogy „na, szép nevelést kapott ez a kölök!”. Holott a beszóló kölke is ugyanígy földhöz vágta magát tíz-húsz éve, és neki is beszóltak, azóta törleszti a világnak azt a sértést.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És a nagy kérdés: rácsaphatunk-e a gyerek fenekére, s börtönben-e a helye a gyerekverőnek.

Még néhány évtizede is különösen a fiúgyerek nevelésében szinte kötelező volt néha „megruházni” kölköt, mert „abból tanul”. Ma pedig bűn a pofon. Mitől van ez?

Alighanem némiképp mást vált ki a verés, mint régebben. Miközben a világ is változott körülöttünk, ez az a pont, amikor hajlok arra, hogy nem teljesen olyan gyerekek születnek le ma, mint generációkkal ezelőtt. A bigottak szokták emlegetni, hogy az Ótestamentum szerint ne kíméld gyermekedtől a pálcát, ha jót akarsz neki. Igaz. De az Ótestamentumban az is szerepel, hogy feleségedet és lányodat – ha muszáj! – eladhatod rabszolgának, odaadhatod a fáraónak.Igen, változtak az idők, a törzsi tudat helyébe az individuális tudat lépett, ma az ember elsősorban személyiség és csak másodsorban családtag, és ezt még sorolhatnám. Ez sok zűrzavart és sok szabadságot hoz.  Amitől persze sokan megrémülnek.

Pár hónapja a francia parlament fogadott el a testi fenyítést keményen szankcionáló törvényt, miután szülők seprűnyéllel agyonverték kilencéves, a házimunkát elbliccelő gyereküket. Nálunk van törvény, ami szabályozná, mit tehet a szülő a gyerekével?

Van, már 2005 óta, de csak kirívó esetekben használja az igazságszolgáltatás. Ezügyben kicsit jobb a helyzet, mint a nők védelméről szóló isztambuli egyezmény esetében, melyet ugyan aláírtunk, de nem parafráltuk, miközben hazánkban hetente egy nőt agyonvernek a saját családjában.

Ön börtönbe küldené még a fenékre suhintókat is?

Hm. Suhintást mondanak nemegyszer, aztán jönnek a vasalózsinórral. Megesik, hogy odacsap az ember a kisgyerek fenekére, pláne népesebb családban, ahol nagy a ricsaj. De minél nagyobb a gyerek, annál nagyobb agressziót vált ki belőle a verés. Kamaszt megütni pedig egészen súlyos dolog, nemcsak azért, mert esetleg visszaüt, hanem mert épp személyisége van születőben, terhes önmagával. Persze verés és verés között van különbség. A szülő is ember, keletkeznek indulatai, ha dühből jár el a keze, bocsánatosabb bűn, mint amikor eltervelten, módszeresen fenyíti a gyereket. Utóbbi borzalmát hatványozza a képmutatás. „Toldd csak le, kisfiam, a gatyádat, jót akarok neked, nagykorodban hálásan gondolsz majd vissza erre a pillanatra, na, mutasd a meztelen fenekedet, és most öt nagyot csapok rá, de tényleg nagyot, mert csak így használ.” És a perverz prédikáció közben jó eséllyel szadisztikus, szexuális indulatok gerjednek a szülőben, ami átmegy a gyerekbe, ugyanis a gyerek tudattalanja belénk lóg, megérez. A vert gyerek felnőtt korában életveszélyessé válhat. Alice Miller hosszú tanulmányt szentelt annak, hogy a náci vezetők és később a német terrorista szervezet, a Vörös Brigádok vezető alakjai szinte mind vert gyerekek, sőt, több esetben „magas erkölcsi igényű”, esetleg éppen protestáns lelkészek vert gyerekei voltak.

Ön sose ütötte meg a négy gyereke egyikét sem?

Párszor megesett, hogy rácsaptam egyik-másik fiam fenekére. Engem jobban megviselt. Van egy vissza-visszatérő lelkiismeretfurdalásom. Egyiküket, mikor egyszer abbahagyhatatlanul üvöltött éjjel, hosszas és hasztalan vigasztalás végén ledobtam, „odavágtam” az ágyra. Meglepődött, egy pillanatra elakadt a lélegzete. Rémület állt belém, „biztos megsérült a gerince!”, és amikor már felnőttként elkezdte fájlalni a nyakát, időnként úrrá lett rajtam az önmarcangolás. A fiam nyugtat, hogy nincs ilyen összefüggés. Mégis, negyven év múltán is nyomaszt az eset.

Írta valahol, hogy a kiabálás is úgy hat a gyerekre, mint a verés.

Pontosan. És azt is elárulom, megesett, hogy rákiabáltam két fiamra, hogy „takarodjatok a szobátokba, ott öljétek meg egymást”. De nem vagyunk kiabálósak, se a feleségem, aki szintén pszichológus, se én.

Végiganalizálták magukat a gyerekeik nevelése közben?

Nem. Már a legelején elhatároztuk, hogy itthon szigorúan civilek vagyunk. Különben megőrültek volna tőlünk, és mi is magunktól. Mintha normálisak lennénk: ha indulatunk támad, kimutatjuk.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A kamaszkor sem egyszerű – erről is beszéltünk.

Kamaszkor mik az alapszabályok?

Nehéz. Úgy szokott lenni, hogy kérdezed, hogy „mi van veled, Marcikám?”. Azt feleli, hogy „apa, hagyj”. Mire te felcsattansz, hogy „ilyet nekem te ne mondj!”. Ekkor rád néz azzal a jellegzetes kamaszkori tekintettel, amin látod, hogy te hülye vagy. Ha a pillantással ölni lehetne, akkor a kamaszkor első fél évében minimum ötször meghalnánk. Senki nem fogja elhinni: a kamaszt szabadon kell engedni! „Úristen, ebben a világban, ahol a fű, az alkohol és a szex …?!” Igen! És eszedbe ne jusson azzal bocsátani el bulizni, hogy „ha fél tizenegyig nem hívsz fel, többé soha, nem engedlek sehová”. Ha ezt mondod, és ő jó állapotban van, akkor biztos, hogy nem fog fél tizenegyig felhívni, mert a kamaszkor dackorszak, a kamaszkor az én erősödésének korszaka, és mint ezt a jeles pszichiátertől, C. G. Jungtól tudjuk: az én első szava a nem. Ha nem mondod neki, csak ülsz otthon és szorongsz és amúgy az élete első nyolc-tíz éve jól telt el, akkor fel fog hívni és lehet, hogy pont fél tizenegy körül. Ez a te dolgod ilyenkor: szorongani. Igen, ülj otthon és szorongj. És ha jó kiskora volt a gyerekednek, ha valódi érzelmi biztonsággal vérteződött fel, az kamaszként is megvédi a legnagyobb hülyeségektől. Jó hír, ha kamaszként is rendes voltál vele, akkor utóbb ugyanezekből a szemekből egy kedves fiatal felnőtt néz vissza rád valamikor húsz és huszonhárom év között. „Úristen, addig kell kibírni?!” Igen. Ugyanis a kamaszkor megnyúlt. A tizenkilencedik századi orvosi feljegyzések szerint az első menstruáció a tizenöt-tizenhatodik életévben érte a lányok zömét, tizenhét évesen tömegesen mentek férjhez, tizennyolc körül megszülték első gyereküket. Vagyis mindössze két év telt el a nemi érettség és a szülés között. Mi van ma? Az első menstruáció ideje elkezdett lefele menni, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő vagy még előbb! Egy időben büszkék voltunk, hogy ez igen, csodás akceleráció, a fejlődés meggyorsulása, hiszen olyan sok vitamint és fehérjét kapnak. Hülyeség! A korai érés a civilizáció degenerációs tünete: a túl sok inger váltja ki. Az ma sincs másként, hogy a női szervezet tizennyolc éves korra áll készen arra, hogy maga és a magzat lehető legkisebb károsodásával szüljön. De ma már nem tizennyolc éves korban szülnek a nők, hanem huszonhárom, huszonöt, huszonnyolc, na, majd a phd után, harminc, harminckettő évesen! Ami régen két év volt, ma húsz. A hetvenes-nyolcvanas években, ha harminc fölött szülte a nő az első gyermekét, még ráírták a lázlapra, hogy „öreg primipara”. Ma harminc fölött születik a gyerekek nagy része. És negyven fölött is születnek első gyerekek! Ugyanez az eltolódás figyelhető meg a munkában: régen a fiatalok alig várták az első hosszúnadrágot és az első saját fizetést, úgy érezték, most már ők is önállóak, és így végre kiteljesedhet a személyiségük. Ma a huszonévesek tömegével nem választanak foglalkozást, mert azt gondolják, ha leteszik a garast valami mellett, akkor nem lesz idő kiteljesíteni a személyiségüket, az arcukra forr a maszk. Nyugaton teljesen elfogadott, hogy elkezd egy egyetemet, nem tetszik, megy másikra, aztán harmadikra, közben másfél évet utazgat a világban, még úgy is, hogy nincs pénze, legföljebb meg-megáll egy-egy hónapra dolgozni valamit, aztán harminc fölött indítja a karrierjét.

A társadalom elé állított pozitív minta a nagycsalád. Csakhogy apa dolgozik, vagyis anyára maradnak a gyerekek, aki egyrészt kiteljesedne a munkájában is, plusz az ő fizetése nélkül borul a költségvetés. Ha nincs segítő nagyi, ebbe csak megreccsenni lehet, nem?

Komoly veszély ez, melyet a civilizációnk állított elő. Régen rengeteg dédike, nagyszülő és egyéb rokon vette körül az anyát és a gyerekeket, mindig volt segítség. A módosabbak pedig cselédség szolgálta ki, szülésre érkezett a szoptatós dada, aztán, ahogy Tolsztoj emlékirataiból tudjuk, maradt akár még hatvan évig a család mellett. Aztán jött a pesztonka, majd a miss, a madame, a fraulein. És persze alapból volt szobalány, szakácsnő, komorna, kertész. Hogy egy anya nonstop egyedül küzdjön egy, két, három, akárhány gyerekkel, az bizony őrület. Időnként az villan át, hogy „na, én most megfojtom ezeket a kölyköket”, aztán „ó, úristen, micsoda gonosz némber, rossz anya vagyok”. És egyre szorong, amit a gyerek is érez, ő is szorong, amitől üvölt, és így tovább. Az anyukáknak üzenem, teljesen normális a reakciójuk. A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki. És pont ez a megszabadulás nincs megoldva. Jobbára nincs a közelben nagyszülő, nagynéni, nagybácsi és nincs pénz segítségre, vagy ha van is, meggyőzik magukat, hogy „nem azért vagyok itthon, hogy ilyenre költsek”. Aztán csodálkozik szegény feleség, amikor a férj az első gyerek négy és féléves korában elköltözik Magdikához. Pedig, ha nincs idő, energia együtt lenni, moziba menni, sétálni, beszélgetni, vacsorázni, kicsit jól érezni magukat, könnyen rámehet a kapcsolat. Ha nincs a közelben nagyi, kell, kellene áldozni bébiszitterre. A jó bébiszitter persze nem szitteli a bébit, hanem az anya megduplázása: ugyanúgy berak a mosógépbe, kitereget, leszalad kenyérért, és közben foglalkozik a gyerekkel.

Bébiszitter helyett különórákra költünk.

Na, az is egy őrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemű, egyszerű élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Az interjú második részében rátértünk Vekerdy Tamás gyerekkorára, szüleire.

Nehezen kezelhető gyerek volt?

Nem mondanám.

Vezéralkat már az ovitól?

A barátaimmal kisgyerekként alapítottam egy indián törzset, ahol én voltam a varázsló, ezt kértem magamnak. Mennydörgés Madár volt a nevem. Különösen a játékok kitalálásában jeleskedtem.

Írta valahol, hogy abból lesz jó gyerekpszichológus, aki gyerek tud maradni.

Kétségtelen, hogy valamennyire infantilisnek kell maradni, hogy az ember minden különösebb erőfeszítés, elszánás nélkül beleélje magát a gyerek helyzetébe.

Másutt meg azt írta, az marad gyerek, aki az anyjához kapcsolódó feldolgozatlan gyerekkori élményt hordoz magában. Önnek is van ilyenje?

Persze. Anyámnak sokszor fájt a feje és ilyenkor rosszkedvű volt és éles szemű, kritikus. Nem tudott kisgyerekekkel bánni, kemény volt, nem játékos. A hihetetlen akarati mélységeit csak kamaszkorom után tanultam meg becsülni, akkor már láttam, hogy egy életen át nagyszerűen állt apám mellett, betegségében is odaadóan ápolta, szerette, tán szerelmes is volt belé mindvégig. De az érzelmi biztonságot apám adta. Neki nagy humora volt, szeretett játszani, jól mesélt. Olyan emlékképeim maradtak róla, hogy vasárnap reggelente mellékucorodom a nagyágyba, lapozgatjuk a képes Bibliát, nézem az özönvíz képeit. Egy példa. Kamaszként verseket írtam, mint oly sokan. Tizenhárom éves korom környékén anyám azt mondta, „kisfiam, a tehetség kitör, ha lenne benned költői véna, már meg kellett volna hogy mutatkozzon”. És ezzel nem engem akart leszólni, hanem ő maga szorongott, hogy mi is lesz belőlem, s ennek ilyen kritikai megjegyzéssel tudott hangot adni. Apám viszont megajándékozott egy stilisztika tankönyvvel, és így szólt: „Tamáskám, nem szeretném, ha költő lennél, mert az rögös pálya, manapság különösen, de ha mégis az akarsz lenni, akkor ennek a könyvnek jó hasznát veszed.” Hatalmas különbség.

Hogyan került össze ez a két ennyire különböző ember?

Regényesen. Apám, Vekerdy Géza, miután jogot végzett, Nagyváradon lett bírósági írnok. Albérletet távoli rokonánál, egy nála tíz évvel idősebb asszonynál, Mariskánál kapott, akinek a férje a fronton szolgált. Ahogy teltek a hónapok, apám összeszerelmesedett a szállásadójával, csakhogy hazatért a férj. Párbaj és válás lett a dologból, szerencsére mindenki túlélte, majd apám elvette az asszonyt és átköltöztek Budapestre. Apám a Páncél ügyvédi irodában helyezkedett el gyakornokként, ügyvédjelöltként. És beleszeretett a szép gépírókisasszonyba, Annuskába. Apám és a felesége különváltak, a két szoba közt lezárták az ajtót, tulajdonképpen megszűnt a házasság. De mivel kiderült, hogy a felesége beteg, apám nem akart válni. Nem akarta magára hagyni. Anyámmal viharos szerelmük során számtalanszor szakítottak, sőt, úgy volt, hogy Annuska férjhez megy máshoz, amikor is tizennégy év után apám elvált Mariskától, majd egybekelt Annuskával, aki aztán az anyám lett.Utóbb, családi barátoktól tudtam meg olyan részleteket, hogy az esküvő másnapján reggel apám azzal örvendeztette meg anyámat, hogy elővette a pisztolyát, és így szólt: „Annuskám, tudnod kell, az első hónapban, amikor nem tudom a tartásdíjat elküldeni Mariskának, ezzel a pisztollyal fogom főbe lőni magam.”A főbelövésre nem került sor, apám fizetett. Sőt, a két asszony megbékélt egymással. Amikor Mariska nagybetegen kórházba került, apám és anyám közösen meglátogatta őt. Az ágyhoz kötött Mariska ekkor lecsatolta a saját nyakáról a nyakláncát és anyám nyakába csatolta. Amúgy jártam Mariska sírjánál, apám vitt ki, de előtte természetesen beavatott a történetbe. Kicsit furcsa volt látnom a fejfán, hogy dr. Vekerdy Gézáné, ugyanis anyám is ezt a nevet viselte.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Vekerdy Tamás kedves hősei a láreszek – rákérdeztünk előbb családi, majd a közéleti láreszekre.

A láreszek! A rómaiak szerint fontos, hogy sose hűljön ki a családi tűzhely, különben elrepülnek a család istenei, a láreszek. És alighanem igazuk volt a rómaiaknak. Szó szerint és képletesen is. Anyám ugyan gondoskodott a háztartásról, szobalány és takarítónő segítette ebben, mindig volt kaja, de a láreszek hatalmát igazából a házasságomban tapasztaltam meg, ugyanis a feleségem szeret és tud is főzni, s nála tényleg nem hűl ki a tűzhely, mindig van itthon főtt étel. A láreszek a gyerekeimet is kísérik, mind a négyen főznek, a három fiú, mi több, inkább főznek, mint a feleségeik illetve barátnőik.

A közéletnek is vannak láreszei?

Szükség volna rájuk világszerte, különösen mostanában, de nem látom őket.

Tavaly szeptemberében nyílt levelet írt Orbán Viktornak. Kapott választ?

Áh. A kormánysajtóban jelent meg valami olyasmi, hogy hülye vagyok, vallási fanatikus.

A kormány migráns/menekültellenessége kapcsán azt kérdezte a miniszterelnöktől, hogy: „Milyen a te kereszténységed?”

Jogos kérdés, nem?

„Mi legyen a tengerben úszkáló felborultakkal? Nem kell őket kimenteni?”

Ez is jogos kérdés. A problémát persze ott kell megoldani, ahol keletkezik, így a menekültek és a migránsok problémáit is. De addig? Szerintem, aki igazán keresztény, nem hagyja a vízben a fuldoklót. És mi az, hogy keresztény Magyarország? Hallottunk már ilyet, méghozzá a múlt század harmincas, negyvenes éveiben, s kaptunk vele húsz év zsidógyűlöletbe mártogatott nemzetnevelést. A végkifejletre emlékszünk. Akkoriban a zsidókat kezelték masszaként, ma a menekülteket.

Beszélt valaha Orbánnal?

Sose alakult úgy az életünk.

Nem kedveli.

Én már a rendszerváltás idején hülyeségnek tartottam az SZDSZ öregjeinek lelkesedését, amikor olyanokat beszéltek, hogy az új nemzedék tudni fogja, mit kell csinálni. Egy amerikai szociológust idéztem nekik: a hanyatló társadalmakra jellemző, hogy az ifjúságban bíznak, mondván, „nekünk nem ment, de majd ők”. Az emelkedő társadalmak a vének tanácsát hozzák létre. „Jól mennek a dolgok, mondják meg, hogy csinálták.”

Szóba került a miniszterelnök személyisége.

Mérei Ferenc írt először arról, hogy már óvodában vannak, akik megmondják a többieknek, mit és hogyan játsszunk. Ha az ilyen gyerek új csoportba kerül, ugyanúgy folytatná a parancsolgatás, de rádöbben, ott nem megy a dolog. Ekkor visszahúzódik, figyel, nézi, mire reagálnak a többiek, kitapasztalja az új közösség normáit, szokásait, ezeket átveszi, beépíti a repertoárjába, és az új körülmények között is ő lesz a vezér. Aki vezér volt liberálisként, vezér lesz „konzervatívként” is. A tehetsége megkérdőjelezhetetlen.

A liberalizmust mindenesetre leírta a miniszterelnök.

A huszadik században is sokszor hallottuk, hogy vége a parlamentáris demokráciának, Hitler, Sztálin, Mussolini, Franco számára nem volt gyűlöletesebb szó, mint a liberalizmus. Mindez már lejárt – mondták. Aztán Hitler elfoglalta egész Európát, Sztálin pedig leigázta a világ egyötödét. De a végén valahogy mégis az örökké habozó, örökké gyengének látszó, örökké válságokkal küszködő liberális demokráciák nyerték meg az összes meleg- és hideg világháborút. Churchill külön zsenialitása az angolul beszélő népek szövetsége, mely két háborúban is megmentette a világot olyan szörnyűségektől, mint a fasizmus és a bolsevizmus.

Ellenzéki félelem, hogy Orbán amolyan Szent István-pandantként átvezeti a szerinte menthetetlenül süllyedő Nyugatról Keletre, Putyin alá az országot.

Tragikus lenne. Hadd hívom fel a figyelmet, hogy a találmányok még mindig Nyugaton születnek, és még mindig a Nyugat biztosítja lakóinak a legmagasabb életszínvonalat. A Nyugat mindig is abban volt erős, hogy bonyolult kérdéseket bonyolultan kezelt. Ezért tart ott a technológia, ahol, ezért tudtunk elrepülni a Holdra. Persze csábít a lehetőség, hogy bonyolult kérdésekre leegyszerűsített választ adjunk. Nyomorultan érzed magad, szorongsz? Vajon miért? A bonyolult válasz így szól: azért szorongsz, mert létezel, ami nap, mint nap kudarcokkal jár. Churchill is azt mondja: a siker titka végeláthatatlan kudarcokon át kitartani az eredeti gondolat mellett. És van egyszerű, populista válasz is a kérdésre: azért szorongsz, mert az idegenek elveszik az életlehetőségedet. Kik az idegenek? Hol a románok, hol a tótok, hol a svábok, hol a zsidók, hol a cigányok. Most éppen a migránsok. Mit kínál a populista politikus? „Én megvédelek tőlük!” Lássuk, mi történik ilyenkor a fejünkben! Minden szimbolikus megközelítés az agykéregből, ahol a bonyolult kérdések és válaszok laknak, alacsonyabb szintre viszi a témát, a kéreg alatti központokat stimulálja, vagyis érzelmileg érinti az illetőt. A reptilia agy, az ősi agy területén, ahol az a parancs: aki belép a körbepisilt területemre, azt széttépem. Ez maga a manipuláció. Kövesd a vezért! Életveszélyes. És rendre katasztrófához vezet. A nyugati, az agykérges megoldás: nehéz kérdéseket vérverejtékkel, egyedi válaszokat adva megoldani. Melyek során persze lesznek tévedések, rossz döntések, de azok korrigálhatóak.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Esett szó a populizmusról.

Az elitből lett elege a nép egy részének, de sajnos a nép olykor téved. Amikor Pilátus felvetette a kérdést, hogy kit bocsásson szabadon, Barabást vagy Jézust, a nép Barabást választotta. De azért a következő kétezer évet mégis a „lúzer” názáreti elvei szabták meg, hál istennek. Az inga leng. Bámulatos, az atlanti paktum és az emberi jogok egyetemes nyilatkozata vezérelte, világháborútól mentes hetven év áll mögöttünk. Csakhogy az emberek feledékenyek, s egyre gyakrabban köszön vissza a háborús retorika, egyre inkább tűnik föl vitézségként az egyenruhás ölés. „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia!” Ezt énekelték boldogan magyar felvonulók 1914-ben a világháború kitörésekor. És örültek a háborúnak! És aztán: rettenetes tömegű halál, rokkantság. Katasztrofális. Most megint ilyen hangulat felé araszolunk. A legrosszabb ösztönök törnek elő. Ha majd meghalljuk egy nagy „államférfi” szájából, hogy utolsó csepp vérünkig küzdeni fogunk a hazánkért, a kultúránkért, a fehér faj felsőbbrendűségéért, a proletariátusért, tök mindegy, miért, jusson eszünkbe, hogy mindig, de mindig a te utolsó csepp véredre gondol a szónok, sose a sajátjára. Ölnek, ha nem ölelnek, ezt József Attila mondja. Megveszekedett antimilitarista vagyok, minden olyat utáltam már gimnazistaként, aminek a legkisebb köze volt a katonás dolgokhoz, még a tornasort is gyűlöltem. Rettegve tapasztalom, hogy az ember tele agresszióval, mely, ha nő a feszültség, kicsap, háborúhoz vezet. Állati lényből emelkedtünk ki és könnyedén visszasüllyedünk az agykéreghez kötött létből a kéreg alatti állomány agresszív, érzelemvezérelt központjaiig. És akkor háborúzunk,pedig a háborúzás nem emberi. A béke az emberi. A háború állati.Háborúban állattá, méghozzá nem szép, egészséges, hanem beteg, tébolyultan gyilkoló állattá züllünk vissza, amilyenné az állat nem válik soha. (…) A háborúk, népirtások elől az életükért menekülőket kötelességünk befogadni, ebben nem lehet vita. A migráció egy másik súlyos probléma, bonyolult kérdés, melyre bonyolult a helyes válasz, s alighanem tévedéseken, buktatókon keresztül vezet hozzá az út. De ne feledjük, hogy az emberiség évszázadok óta az egységesülés felé halad, amiben kulcsszerepe van éppen a kereszténységnek. Már Thomas Mann megírta Hitlerre reagálva, hogy az európai kultúra két pilléren nyugszik: az egyik a zsidó-keresztény, amit Thomas Mann romantikus pillérnek nevez, a másik pedig a görög-római, vagyis a klasszikus pillér, a racionalitás és a jogállamiság . Maga a kereszténység hirdeti meg először a globalitást. Katholikosz – katolikus annyit jelent: egyetemes. Meg kéne érteni, hogy az emberiség egy. Amiből következik, hogy míg az emberiség két százaléka birtokolja a javak nyolcvankilenc százalékát, míg van olyan helye a világnak, ahol éhen vagy szomjan halnak gyerekek és felnőttek, addig katasztrófa katasztrófát követ. Mindnyájan mindnyájunkért felelősek vagyunk. Ez a globalizáció lényege. Szokás kérdezni, hogyan fér meg egymás mellett a francia forradalom vérgőzben fogant három jelszava, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség. Rudolf Steiner szerint úgy, hogy ezek a társadalom különböző területeire vonatkoznak. Korlátlan szabadság a szellemi életben, a tudományban, a vallásban, a művészetekben. Egyenlőség a jogi, politikai életben. Testvériség a gazdasági életben, a szociális háló terén. Amíg ezek meg nem valósulnak, új és új világháborúk rázzák meg az emberiséget.

Vekerdy Tamás szavalt lapunk Ady 100 sorozatában, Az eltévedt lovast választotta, amit 1914 augusztusában, közvetlenül az első világháború kirobbanása után írt a költő. Kérdeztük, miért pont azt.

Ady ízig-vérig hazafi volt, magyar nemzeti géniusz, ő aztán tudta, mit jelent erdélyinek, magyarnak, nemesnek, úrnak lenni. Egyúttal azt is látta, hogy ez a táj olykor az őrület vidéke. Romsics Ignác minap megjelent remek kötetében olvasom, hogy történelemírásunk hemzseg a hamis illúzióktól. Augsburgnál 955-ben súlyos vereséget szenvedtek a kalandozó magyarok. Eleinte sikeresnek bizonyult a menekülést színlelve hátrafelé nyilazásos taktika, ám a gaz nyugatiak hamar rájöttek, ha páncélt húznak, nincs esélyük a magyaroknak, és annyi lett a kalandozásoknak. A kudarcot legendagyártással kompenzálta az utókor. Eszerint a lefegyverzett Lehel vezér kérte, a kivégzése előtt hadd fújja meg utoljára a kürtjét. Miután ezt kegyesen megengedték neki, a kürttel úgy vágta kupán az ostoba Konrád császárt, hogy az menten szörnyet halt. A történetből azzal együtt egy szó sem igaz, hogy a megrepedt kürtöt ma is mutogatják Jászberényben. A valóság az, hogy Lehel vezért az idegen ország területén végrehajtott, gyilkosságokkal tarkított egyéb portyái miatt – terroristák! – bűntársaival együtt felakasztották. Szeretjük az álomvilágot, ami nem tesz jót sem a nemzeti tudatnak, sem a nemzeti öntudatnak. Pedig elég sok mindenre lehetnénk büszkék, különösen a kreativitásunkra, amit jórészt annak köszönhetünk, hogy a Kárpát-medence genetikailag ennyire kikevert népesség: éltek itt bolgárok, avarok, netán még kelták is, érkező magyarok, kazár-kabarok, aztán a folyamatosan érkező kunok, besenyők, örmények, zsidók, betörő – genetikai nyomokat itt hagyó! – tatárok, törökök, aztán, hogy „régi”, nevükön mondjam, tótok, vagyis szlovákok, rácok, szerbek, oláhok, vagyis románok, szászok és svábok, vagyis németek. Itt van mindenki. Mi vagyunk itt. Tessék olvasni Czeizel Endre vonatkozó műveit. Van az a vicc a második világháború végéről, hogy: „Egy angol – gentleman, két angol – klub, három angol – gyarmati világbirodalom. Egy német – übermensch, két német – egy dalárda, három német – harmadik világháború. Egy magyar – úr, két magyar – három párt vezére, három magyar – olyan nincs, mert az egyik sváb, a másik tót, a harmadik zsidó.” Ma meg azt hallani idehaza, hogy az etnikailag egységes nemzeteké a jövő. Micsoda marhaság! Szavalok inkább egy kis Adyt: „Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak, / Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak. (…) Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve / S a köd-bozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgü medve…” Ez van ma.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Olvasói sztorik