Vekerdy Tamás: Mindig a te utolsó csepp véredre gondol a szónok, sose a sajátjára

Ki az a dr. Vekerdy Géza, s ki a két dr. Vekerdy Gézáné? Párbaj és elmaradt főbelövés, láreszek és lúzerek, ifjak és vének, fuldoklók és keresztények, populizmus és háború. Vér, de kié? Alább kétrészes nagyinterjúnk második felvonása; az első itt olvasható.
Korábban a témában:

Nehezen kezelhető gyerek volt?

Nem mondanám.

Vezéralkat már az ovitól?

A barátaimmal kisgyerekként alapítottam egy indián törzset, ahol én voltam a varázsló, ezt kértem magamnak. Mennydörgés Madár volt a nevem. Különösen a játékok kitalálásában jeleskedtem.

Írta valahol, hogy abból lesz jó gyerekpszichológus, aki gyerek tud maradni.

Kezdje az interjú első részével

Melyben gyilkos, alattvalókat nevelő iskoláról, kistesó kikukázásáról, gyerekverésről és gyerekként vert felnőttekről, dacról és kötelező szülői szorongásról, csontig lerágott anyákról, apákról beszélt nekünk a professzor.

Vekerdy Tamás: Egyetlen tevékenység marad, ami a természethez köti az embert. A szex

Kétségtelen, hogy valamennyire infantilisnek kell maradni, hogy az ember minden különösebb erőfeszítés, elszánás nélkül beleélje magát a gyerek helyzetébe.

Másutt meg azt írta, az marad gyerek, aki az anyjához kapcsolódó feldolgozatlan gyerekkori élményt hordoz magában. Önnek is van ilyenje?

Persze. Anyámnak sokszor fájt a feje és ilyenkor rosszkedvű volt és éles szemű, kritikus. Nem tudott kisgyerekekkel bánni, kemény volt, nem játékos. A hihetetlen akarati mélységeit csak kamaszkorom után tanultam meg becsülni, akkor már láttam, hogy egy életen át nagyszerűen állt apám mellett, betegségében is odaadóan ápolta, szerette, tán szerelmes is volt belé mindvégig. De az érzelmi biztonságot apám adta. Neki nagy humora volt, szeretett játszani, jól mesélt. Olyan emlékképeim maradtak róla, hogy vasárnap reggelente mellékucorodom a nagyágyba, lapozgatjuk a képes Bibliát, nézem az özönvíz képeit. Egy példa. Kamaszként verseket írtam, mint oly sokan. Tizenhárom éves korom környékén anyám azt mondta, „kisfiam, a tehetség kitör, ha lenne benned költői véna, már meg kellett volna hogy mutatkozzon”. És ezzel nem engem akart leszólni, hanem ő maga szorongott, hogy mi is lesz belőlem, s ennek ilyen kritikai megjegyzéssel tudott hangot adni. Apám viszont megajándékozott egy stilisztika tankönyvvel, és így szólt: „Tamáskám, nem szeretném, ha költő lennél, mert az rögös pálya, manapság különösen, de ha mégis az akarsz lenni, akkor ennek a könyvnek jó hasznát veszed.” Hatalmas különbség.

Hogyan került össze ez a két ennyire különböző ember?

Regényesen. Apám, Vekerdy Géza, miután jogot végzett, Nagyváradon lett bírósági írnok. Albérletet távoli rokonánál, egy nála tíz évvel idősebb asszonynál, Mariskánál kapott, akinek a férje a fronton szolgált. Ahogy teltek a hónapok, apám összeszerelmesedett a szállásadójával, csakhogy hazatért a férj. Párbaj és válás lett a dologból, szerencsére mindenki túlélte, majd apám elvette az asszonyt és átköltöztek Budapestre. Apám a Páncél ügyvédi irodában helyezkedett el gyakornokként, ügyvédjelöltként. És beleszeretett a szép gépírókisasszonyba, Annuskába. Apám és a felesége különváltak, a két szoba közt lezárták az ajtót, tulajdonképpen megszűnt a házasság. De mivel kiderült, hogy a felesége beteg, apám nem akart válni. Nem akarta magára hagyni. Anyámmal viharos szerelmük során számtalanszor szakítottak, sőt, úgy volt, hogy Annuska férjhez megy máshoz, amikor is tizennégy év után apám elvált Mariskától, majd egybekelt Annuskával, aki aztán az anyám lett. Utóbb, családi barátoktól tudtam meg olyan részleteket, hogy az esküvő másnapján reggel apám azzal örvendeztette meg anyámat, hogy elővette a pisztolyát, és így szólt: „Annuskám, tudnod kell, az első hónapban, amikor nem tudom a tartásdíjat elküldeni Mariskának, ezzel a pisztollyal fogom főbe lőni magam.” A főbelövésre nem került sor, apám fizetett. Sőt, a két asszony megbékélt egymással. Amikor Mariska nagybetegen kórházba került, apám és anyám közösen meglátogatta őt. Az ágyhoz kötött Mariska ekkor lecsatolta a saját nyakáról a nyakláncát és anyám nyakába csatolta. Amúgy jártam Mariska sírjánál, apám vitt ki, de előtte természetesen beavatott a történetbe. Kicsit furcsa volt látnom a fejfán, hogy dr. Vekerdy Gézáné, ugyanis anyám is ezt a nevet viselte.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Írt valahol a láreszekről.

A láreszek! A rómaiak szerint fontos, hogy sose hűljön ki a családi tűzhely, különben elrepülnek a család istenei, a láreszek. És alighanem igazuk volt a rómaiaknak. Szó szerint és képletesen is. Anyám ugyan gondoskodott a háztartásról, szobalány és takarítónő segítette ebben, mindig volt kaja, de a láreszek hatalmát igazából a házasságomban tapasztaltam meg, ugyanis a feleségem szeret és tud is főzni, s nála tényleg nem hűl ki a tűzhely, mindig van itthon főtt étel. A láreszek a gyerekeimet is kísérik, mind a négyen főznek, a három fiú, mi több, inkább főznek, mint a feleségeik illetve barátnőik.

A közéletnek is vannak láreszei?

Szükség volna rájuk világszerte, különösen mostanában, de nem látom őket.

Tavaly szeptemberben nyílt levelet írt Orbán Viktornak. Kapott választ?

Áh. A kormánysajtóban jelent meg valami olyasmi, hogy hülye vagyok, vallási fanatikus.

A kormány migráns/menekültellenessége kapcsán azt kérdezte a miniszterelnöktől, hogy: „Milyen a te kereszténységed?”

Jogos kérdés, nem?

„Mi legyen a tengerben úszkáló felborultakkal? Nem kell őket kimenteni?”

Ez is jogos kérdés. A problémát persze ott kell megoldani, ahol keletkezik, így a menekültek és a migránsok problémáit is. De addig? Szerintem, aki igazán keresztény, nem hagyja a vízben a fuldoklót. És mi az, hogy keresztény Magyarország? Hallottunk már ilyet, méghozzá a múlt század harmincas, negyvenes éveiben, s kaptunk vele húsz év zsidógyűlöletbe mártogatott nemzetnevelést. A végkifejletre emlékszünk. Akkoriban a zsidókat kezelték masszaként, ma a menekülteket.

Beszélt valaha Orbánnal?

Sose alakult úgy az életünk.

Nem kedveli.

Én már a rendszerváltás idején hülyeségnek tartottam az SZDSZ öregjeinek lelkesedését, amikor olyanokat beszéltek, hogy az új nemzedék tudni fogja, mit kell csinálni. Egy amerikai szociológust idéztem nekik: a hanyatló társadalmakra jellemző, hogy az ifjúságban bíznak, mondván, „nekünk nem ment, de majd ők”. Az emelkedő társadalmak a vének tanácsát hozzák létre. „Jól mennek a dolgok, mondják meg, hogy csinálták.”

A Fideszben úgy emlékeznek vissza az indulásra, hogy jöttünk mi, vidéki, ambiciózus, első generációs srácok, de a rendszerváltásnál háttérbe szorítottak minket a pesti liberálisok: épphogy megtűrtek az ellenzéki kerekasztalnál, és azt vetették oda foghegyről, hogy „skacok, előbb robbantsátok le a gumicsizmátokról a disznószart, aztán majd húsz év múlva, ha elég kávét lefőztetek nekünk, bebocsátást nyertek a politika élvonalába”.

Igen, én is hallottam ezt a verziót.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Melyik az igaz?

Valószínűleg mindkettő. Nyilván volt atyáskodás, egyúttal nyílt tér a fideszesek előtt, amit bizonyára keveselltek. Mindenesetre ebből a katyvaszból rengeteg sértődés, gyűlölködés nőtt ki, amit talán a vezér személyisége katalizált.

Milyen az ő személyisége?

Mérei Ferenc írt először arról, hogy már óvodában vannak, akik megmondják a többieknek, mit és hogyan játsszunk. Ha az ilyen gyerek új csoportba kerül, ugyanúgy folytatná a parancsolgatás, de rádöbben, ott nem megy a dolog. Ekkor visszahúzódik, figyel, nézi, mire reagálnak a többiek, kitapasztalja az új közösség normáit, szokásait, ezeket átveszi, beépíti a repertoárjába, és az új körülmények között is ő lesz a vezér. Aki vezér volt liberálisként, vezér lesz „konzervatívként” is. A tehetsége megkérdőjelezhetetlen.

Sok éve kérdezték tőle, mármint Orbán Viktortól, hogy tudna-e választáson győztes pártot csinálni az MSZP-ből. Valami olyasmit felelt mosolyogva: vélhetően igen, de most épp nem érek rá.

És aligha viccelt.

A liberalizmust mindenesetre leírta a miniszterelnök.

A huszadik században is sokszor hallottuk, hogy vége a parlamentáris demokráciának, Hitler, Sztálin, Mussolini, Franco számára nem volt gyűlöletesebb szó, mint a liberalizmus. Mindez már lejárt – mondták. Aztán Hitler elfoglalta egész Európát, Sztálin pedig leigázta a világ egyötödét. De a végén valahogy mégis az örökké habozó, örökké gyengének látszó, örökké válságokkal küszködő liberális demokráciák nyerték meg az összes meleg- és hideg világháborút. Churchill külön zsenialitása az angolul beszélő népek szövetsége, mely két háborúban is megmentette a világot olyan szörnyűségektől, mint a fasizmus és a bolsevizmus.

Ellenzéki félelem, hogy Orbán amolyan Szent István-pandantként átvezeti a szerinte menthetetlenül süllyedő Nyugatról Keletre, Putyin alá az országot.

Tragikus lenne. Hadd hívom fel a figyelmet, hogy a találmányok még mindig Nyugaton születnek, és még mindig a Nyugat biztosítja lakóinak a legmagasabb életszínvonalat. A Nyugat mindig is abban volt erős, hogy bonyolult kérdéseket bonyolultan kezelt. Ezért tart ott a technológia, ahol, ezért tudtunk elrepülni a Holdra. Persze csábít a lehetőség, hogy bonyolult kérdésekre leegyszerűsített választ adjunk. Nyomorultan érzed magad, szorongsz? Vajon miért? A bonyolult válasz így szól: azért szorongsz, mert létezel, ami nap, mint nap kudarcokkal jár. Churchill is azt mondja: a siker titka végeláthatatlan kudarcokon át kitartani az eredeti gondolat mellett. És van egyszerű, populista válasz is a kérdésre: azért szorongsz, mert az idegenek elveszik az életlehetőségedet. Kik az idegenek? Hol a románok, hol a tótok, hol a svábok, hol a zsidók, hol a cigányok. Most éppen a migránsok. Mit kínál a populista politikus? „Én megvédelek tőlük!” Lássuk, mi történik ilyenkor a fejünkben! Minden szimbolikus megközelítés az agykéregből, ahol a bonyolult kérdések és válaszok laknak, alacsonyabb szintre viszi a témát, a kéreg alatti központokat stimulálja, vagyis érzelmileg érinti az illetőt. A reptilia agy, az ősi agy területén, ahol az a parancs: aki belép a körbepisilt területemre, azt széttépem. Ez maga a manipuláció. Kövesd a vezért! Életveszélyes. És rendre katasztrófához vezet. A nyugati, az agykérges megoldás: nehéz kérdéseket vérverejtékkel, egyedi válaszokat adva megoldani. Melyek során persze lesznek tévedések, rossz döntések, de azok korrigálhatóak.

Világszerte egyre inkább piaca van az egyszerű válaszoknak, vagy ha úgy tetszik, a populizmusnak, mint az elitellenesség, a népakarat megnyilvánulásának. A britek kinépszavazták magukat az EU-ból, az Egyesült Államok Donald Trumpot választotta elnökének, aki most épp falat, de legalább kerítést húzna a mexikói határra, Brazília új vezetője, az Orbán Viktor által igazi kereszténynek tartott Jair Bolsonaro azt mondja, „nem is rendőr, aki még nem ölt”, és „inkább legyen halott a fiam, mint meleg”. Orbán és szellemi hátországa pedig egy ideje büszkén vállalja a populizmust.

Brexit, Trump, Bolsonaro – ez mind ugyanaz a dolog.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Mindet a nép választotta meg demokratikusan.

Az elitből lett elege a nép egy részének, de sajnos a nép olykor téved. Amikor Pilátus felvetette a kérdést, hogy kit bocsásson szabadon, Barabást vagy Jézust, a nép Barabást választotta. De azért a következő kétezer évet mégis a „lúzer” názáreti elvei szabták meg, hál istennek. Az inga leng. Bámulatos, az atlanti paktum és az emberi jogok egyetemes nyilatkozata vezérelte, világháborútól mentes hetven év áll mögöttünk. Csakhogy az emberek feledékenyek, s egyre gyakrabban köszön vissza a háborús retorika, egyre inkább tűnik föl vitézségként az egyenruhás ölés. „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia!” Ezt énekelték boldogan magyar felvonulók 1914-ben a világháború kitörésekor. És örültek a háborúnak! És aztán: rettenetes tömegű halál, rokkantság. Katasztrofális. Most megint ilyen hangulat felé araszolunk. A legrosszabb ösztönök törnek elő. Ha majd meghalljuk egy nagy „államférfi” szájából, hogy utolsó csepp vérünkig küzdeni fogunk a hazánkért, a kultúránkért, a fehér faj felsőbbrendűségéért, a proletariátusért, tök mindegy, miért, jusson eszünkbe, hogy mindig, de mindig a te utolsó csepp véredre gondol a szónok, sose a sajátjára. Ölnek, ha nem ölelnek, ezt József Attila mondja. Megveszekedett antimilitarista vagyok, minden olyat utáltam már gimnazistaként, aminek a legkisebb köze volt a katonás dolgokhoz, még a tornasort is gyűlöltem. Rettegve tapasztalom, hogy az ember tele agresszióval, mely, ha nő a feszültség, kicsap, háborúhoz vezet. Állati lényből emelkedtünk ki és könnyedén visszasüllyedünk az agykéreghez kötött létből a kéreg alatti állomány agresszív, érzelemvezérelt központjaiig. És akkor háborúzunk, pedig a háborúzás nem emberi. A béke az emberi. A háború állati. Háborúban állattá, méghozzá nem szép, egészséges, hanem beteg, tébolyultan gyilkoló állattá züllünk vissza, amilyenné az állat nem válik soha.

A menekültekhez, migránsokhoz való viszony nemcsak erkölcsi, hanem gazdasági és társadalmi kérdés is. Abban nagyjából konszenzus van, hogy ellenőrizetlen, integrálhatatlan milliókat befogadni öngyilkosság.

A háborúk, népirtások elől az életükért menekülőket kötelességünk befogadni, ebben nem lehet vita. A migráció egy másik súlyos probléma, bonyolult kérdés, melyre bonyolult a helyes válasz, s alighanem tévedéseken, buktatókon keresztül vezet hozzá az út. De ne feledjük, hogy az emberiség évszázadok óta az egységesülés felé halad, amiben kulcsszerepe van éppen a kereszténységnek. Már Thomas Mann megírta Hitlerre reagálva, hogy az európai kultúra két pilléren nyugszik: az egyik a zsidó-keresztény, amit Thomas Mann romantikus pillérnek nevez, a másik pedig a görög-római, vagyis a klasszikus pillér, a racionalitás és a jogállamiság . Maga a kereszténység hirdeti meg először a globalitást. Katholikosz – katolikus annyit jelent: egyetemes. Meg kéne érteni, hogy az emberiség egy. Amiből következik, hogy míg az emberiség két százaléka birtokolja a javak nyolcvankilenc százalékát, míg van olyan helye a világnak, ahol éhen vagy szomjan halnak gyerekek és felnőttek, addig katasztrófa katasztrófát követ. Mindnyájan mindnyájunkért felelősek vagyunk. Ez a globalizáció lényege. Szokás kérdezni, hogyan fér meg egymás mellett a francia forradalom vérgőzben fogant három jelszava, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség. Rudolf Steiner szerint úgy, hogy ezek a társadalom különböző területeire vonatkoznak. Korlátlan szabadság a szellemi életben, a tudományban, a vallásban, a művészetekben. Egyenlőség a jogi, politikai életben. Testvériség a gazdasági életben, a szociális háló terén. Amíg ezek meg nem valósulnak, új és új világháborúk rázzák meg az emberiséget.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A cikk megjelenésének napján ér véget a 24.hu oldalán az Ady 100 sorozat, önt is kértük, szavaljon el egy verset a száz éve halott költőtől. Az eltévedt lovast választotta, amit 1914 augusztusában, közvetlenül az első világháború kirobbanása után írt a költő.

Ady ízig-vérig hazafi volt, magyar nemzeti géniusz, ő aztán tudta, mit jelent erdélyinek, magyarnak, nemesnek, úrnak lenni. Egyúttal azt is látta, hogy ez a táj olykor az őrület vidéke. Romsics Ignác minap megjelent remek kötetében olvasom, hogy történelemírásunk hemzseg a hamis illúzióktól. Augsburgnál 955-ben súlyos vereséget szenvedtek a kalandozó magyarok. Eleinte sikeresnek bizonyult a menekülést színlelve hátrafelé nyilazásos taktika, ám a gaz nyugatiak hamar rájöttek, ha páncélt húznak, nincs esélyük a magyaroknak, és annyi lett a kalandozásoknak. A kudarcot legendagyártással kompenzálta az utókor. Eszerint a lefegyverzett Lehel vezér kérte, a kivégzése előtt hadd fújja meg utoljára a kürtjét. Miután ezt kegyesen megengedték neki, a kürttel úgy vágta kupán az ostoba Konrád császárt, hogy az menten szörnyet halt. A történetből azzal együtt egy szó sem igaz, hogy a megrepedt kürtöt ma is mutogatják Jászberényben. A valóság az, hogy Lehel vezért az idegen ország területén végrehajtott, gyilkosságokkal tarkított egyéb portyái miatt – terroristák! – bűntársaival együtt felakasztották. Szeretjük az álomvilágot, ami nem tesz jót sem a nemzeti tudatnak, sem a nemzeti öntudatnak.Pedig elég sok mindenre lehetnénk büszkék, különösen a kreativitásunkra, amit jórészt annak köszönhetünk, hogy a Kárpát-medence genetikailag ennyire kikevert népesség:éltek itt bolgárok, avarok, netán még kelták is, érkező magyarok, kazár-kabarok, aztán a folyamatosan érkező kunok, besenyők, örmények, zsidók, betörő – genetikai nyomokat itt hagyó! – tatárok, törökök, aztán, hogy „régi”, nevükön mondjam, tótok, vagyis szlovákok, rácok, szerbek, oláhok, vagyis románok, szászok és svábok, vagyis németek.Itt van mindenki. Mi vagyunk itt. Tessék olvasni Czeizel Endre vonatkozó műveit. Van az a vicc a második világháború végéről, hogy: „Egy angol – gentleman, két angol – klub, három angol – gyarmati világbirodalom. Egy német – übermensch, két német – egy dalárda, három német – harmadik világháború. Egy magyar – úr, két magyar – három párt vezére, három magyar – olyan nincs, mert az egyik sváb, a másik tót, a harmadik zsidó.” Ma meg azt hallani idehaza, hogy az etnikailag egységes nemzeteké a jövő. Micsoda marhaság! Szavalok inkább egy kis Adyt: „Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak, / Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak. (…) Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve / S a köd-bozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgü medve…” Ez van ma.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.