“A fecskéket immár nem tűrjük, Orbánt viszont igen. Különös emberek vagyunk”

Kenesei István: Einstein igazsága

A tavaly nyári hírhedt „54 perces” törvényjavaslat óta olyan ötletelés folyik az MTA kutatóhálózatának (KH) a sorsáról, amely egyrészt páratlan az intézmény történetében, másrészt eddig elképzelhetetlen volt a mindenről oly gyorsan és határozottan döntő kormány (értsd: Orbán Viktor) gyakorlatában.

„Korántsem világos, hogyan működne egy vagyonkezelési alapítvány keretében az MTA KH. Vajon az MTA teljes épület- és műkincsvagyonát bevinnék vagy csak a KH ingatlan- és berendezésállományát? A kérdés azért érdekes, mert szemben az akadémiák túlnyomó többségével az MTA nem királyi vagy állami alapítású, hanem magánszemélyek adományából jött létre, és csak a szocializmus idején került állami felügyelet alá. Viszont éppen ezért találták meg a rendszerváltás után azt a köztestületi formát, amely teljes függetlenséget adott az MTA-nak mint szervezetnek. Maga a köztestület, amint azt Palkovics László ismételten kijelentette, nincsen veszélyben. Érdemes megjegyezni itt, hogy amint az egyházakat, úgy az MTA-t is megilletné az állam által folyósított rendszeres kárpótlás elvett vagyonáért cserébe, amit főleg a két világháború közötti Vigyázó-hagyatéknak köszönhetett, miután az 1920-as évekre a hadikölcsönökkel és a pénzromlással mindent elvesztett a korábbi tetemes magánadományokból.”

Kozák Márton: Kinek Milton Friedman, kinek Finkelstein

Orbánnak rendszertanilag közelebbi rokona Bokassa vagy Idi Amin Dada, mint Horthy vagy Kádár.  Már a harmadik világ legsötétebb zugaiban is csak elvétve létezik olyan ország, ahol a magyarországihoz hasonló mértékben koncentrálódik a hatalom egyetlen ember kezében. Ezt tartalmazza a World Justice Project friss elemzése, ezt tapasztaljuk mi, magyarok nap mint nap. A nemzet erőforrásai Orbán és családja szolgálatában állnak, Polt él, a jog halott. Az ellenzék pedig, amely egy éve kétharmadhoz segítette Orbánt, az EP-választást is elpuskázni készül.

„Orbán egy puskalövés nélkül megdöntötte az alkotmányos rendet, de májusban EP-választások lesznek, és ellenzéki pártjaink most is – mint minden Fidesz-kétharmad előtt – kemény válaszra készülnek, és bizakodva néznek a jövőbe. Kíméletlenül leszámolnak a gravitációval: állítják, ha külön indulva keményen kampányolnak az ÁSZ által meghagyott kis pénzecskéjükből, és ki-ki el tudja vinni a támogatóit az urnákhoz, már májusban véget érhet az ezeréves pechszéria. Jól megszorongatják az állampártot, és ami még fontosabb, egyikük – hurrá! – lepipálja ellenzéki riválisát, másikuk – éljen! – stabilizálni tudja helyzetét, a harmadik meg – végre! – ki tud juttatni egy embert az EP-be! „Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni”, írta Örkény, mintha látta volna jönni a jövőt.”

Váncsa István: Mint a kóla

Múlt hét szerdán a szokottnál is eszelősebb megnyilatkozások ejtették ámulatba a nagyérdeműt, amely az effélékre amúgy már kissé immunis. 2030-ra utolérjük Ausztriát, és Európa öt legjobb országa közé kerülünk stb. Ugyanezen a napon Trump mélyen Kim Dzsong Un szemébe nézett, és azt mondta neki, hogy uram, ön nagyszerű vezető. Ezen valószínűleg maga Kim Dzsong Un csodálkozott leginkább.

2020-ra eltűnhetnek a fecskék Magyarországról, írja az Agroinform.hu, népünk ugyanis leveri a fecskefészkeket, ráadásul szinte mindig a költési időszak közepén. Az evvel okozott kár fel se mérhető, következményei katasztrofálisak, az ok pedig a lakosság fecskék iránti toleranciájának csökkenése, ahogy a Magyar Madártani Egyesület szóvivője a közmédiában rámutatott. A fecskéket immár nem tűrjük, Orbánt viszont igen. Különös emberek vagyunk.

Mélyi József: Szobrokkal szemben

Jelenleg éppen két emlékmű helyzete változik. Az egyik a belvárosi Vértanúk terén 1996 óta állt, most elmozdított és áthelyezésére váró Nagy Imre-szobor, a másik pedig a 2006-ban az Ötvenhatosok terén felállított 56-os központi emlékmű, amely a helyén marad ugyan, de a Néprajzi Múzeum felépítésével új környezetbe kerül.

„A Nagy Imre-emlékműről, Varga Tamás alkotásáról az elmúlt hónapokban sok szó esett – a kormány cinikus módon megvárta az egykori finanszírozó, az áthelyezés ellen évekkel ezelőtt tiltakozó Demján Sándor halálát, és kiterjesztette a műre az 1944 előtti állapotokat visszaállító Kossuth téri törvény hatályát. A Parlamentre tekintő Nagy Imre alakját középpontba állító szobor nem különösebben szerencsés alkotás: a figura tartása merev, a masszív fémhíd pedig csupán egy kismedence egyik partjáról a másikra vezet, kényszerpályákra terelve az értelmezést. Valójában nem is vált az emlékeztetés kiemelt helyévé, inkább csak a Budapestre látogató turistáknak nyújtott alkalmat a csoportos fotózásra. Felállításának új helyszínén megváltozhat a szerepe, a lebontás módja és az áthelyezés ténye miatt valószínűleg hosszú időre kultuszhellyé válik. Az 56-os központi emlékmű, az I-Ypszilon csoport alkotása szintén sok tekintetben kritizálható mű. Ahogy a csillogó fémes él feltöri a kockakövet, az valóban inkább a szovjet tankokra, semmint a macskakőből barikádot emelő pesti tömegre enged asszociálni, s a rozsdás vasoszlopok közé állva az összetartozás helyett a bezártság érzése lehet úrrá a nézőn.”

Kovács Zoltán: Thermidor 8.

Ne higgyük, ha Orbánékat kiszórják az Európai Néppártból – amire mutatkozik esély –, az Magyarország helyzetét egyszeriben megváltoztatja. Annyiban persze igen, hogy mindenkinek lehetőséget ad végig gondolni, mi is történt itt az elmúlt tíz év alatt. De ez csakis esély, pillanatnyilag semmi több. Az Európai Néppárt ugyanis elsősorban nem Magyarországot szándékozik megmenteni, hanem Európát magát, mert legújabban komolyan megijedt attól, amiről eddig is tudott, csak nem hitte: a fekély terjed. Vagy hitte éppen, de konformistább volt annál, hogy szembeszálljon egy szellemi útonállóval, aki amúgy az unió pénzén nőtt nagyra, nem mellékesen, kihasználva a közösség összes létező baját.

„Először kormányra kerülésekor, a tízes évek elején, amikor a három vezető hatalom, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia egymással volt elfoglalva. Aztán jött Nagy-Britannia kiválása, ezzel egyidejűleg a menekültválság és a háborítatlan hazai szájalás után legutóbb végső lépésre szánta el magát. Mozgósította a korábban az addig gyakorlópályának tekintett Visegrádi Négyek elnevezésű erőkoncentrációt, agyában összeállt már az Ausztriával, sőt, némely balkáni állammal bővített V4, mígnem a két hete Izraelbe kihelyezett taggyűlés váratlan kudarcba fulladt. Kiderült, a tagok mégsem úgy gondolják ezt az egészet, mint a kormányfő, valamint, hogy Hüvelyk Matyi-történetek mégis csak a mesékben vannak. Európa mégsem egészen Tokajhegyalja–Sárazsadány. Ezt a nép ajkán, amit a kormányfő olyannyira imád, úgy mondják, elmérte a farkát.”

Fotó: Kisbenedek Attila / 24.hu