Az Európai Unió nemrégiben bevezetett adatvédemi rendeletére (GDPR) hivatkozva függesztették fel újra hazánkban 2018. június 28-án a nem jogi elismertetésének lehetőségét, adta ki a tájékoztatást a Transvanilla Transznemű Egyesület. A kormányhivatal számukra megküldött indoklása szerint „minthogy a szakvélemények olyan adatokat tartalmaznak (például az egészségügyi állapotra vonatkozóan), amelyek az elbírálási folyamatban résztvevők nem jogosultak megismerni, az EMMI a továbbiakban határozatlan ideig nem fog engedélyt kiadni, tehát a már korábban beadott kérvényeket sem bírálja el.”
Transzneműek azok az emberek, akik elsősorban testi idegenségérzet, nemi diszfória miatt nem tudnak az anyakönyvezett nemükkel azonosulni, és a másik nem, a belsőként megélt nemük szerint szeretnének élni. A nemi diszfória ugyanúgy nem „gyógyítható” és nem változtatható, ahogyan a homoszexualitás sem – viszont az érintettek az átmenet után tudnak produktív életet élni mind a munkában, mind a magánéletben. A transzneműek többsége nem szeretné a környezete tudtára adni a transzneműségét, viszont éppen a jogi nemváltás lehetőségének hiánya az, ami miatt nem tudják azt eltitkolni.
„Addig nem kaptam munkát, amíg nem volt átírva a nevem” – mondja például a harmincéves Zsolt. – „Bementem az állásinterjúra, fogadtak, hogy üljön le, fiatalember, és aztán előkerültek a papírok, rajtuk a női névvel… Rögtön másképp beszéltek velem, és egyszer nem hívtak vissza.”
A transznemű férfinak a hivatalos névváltás után azonnal sikerült elhelyezkednie, de ez a lehetőség elvész azok előtt, akiknek most beláthatatlan ideig a hivatalban fognak vesztegelni a papírjaik. Közülük néhányan (a korábbi, viszonylag gördülékeny ügymenetben bízva) már a hormonterápiát is elkezdték, ami külsőleg még közelebb hozza őket a belsőként megélt nemükhöz, és még feltűnőbbé teszi a megjelenés és a hivatalos iratok közti eltérést. „Kèpzelem, hogy női külsővel és férfi névvel hányan hívnának be egyáltalán egy takarítói állásinterjúra” – mondja a húszéves Gabi.
Probléma a lakhatás is: a jelenlegi albérletárak mellett kevesen engedhetnek meg maguknak külön lakást, sokszor még a szobán is legalább két embernek kell osztozkodnia – a huszonöt éves Tamás tehernek érzi, hogy folyton kockázatot kell mérlegelnie. „A főbérlőm kábé 2 hónapja jelentette be, hogy szeretné eladni a lakást és ki kellene költöznöm. Őszintén? Nem igazán szeretek belegondolni, hogy abból mi lesz. Azért az tök nem mindegy, hogy ha új lakótársat kell keresnem, új helyet, akkor ott biztonságban leszek-e majd, hogyan tudok aláírni egy szerződést, hogyan tudunk egy légtérben élni! Megint csak mások random jóindulatán múlik, és ez nagyon gáz.”
Te kajak pasi vagy?
Hátrányosan érinti a váratlan fordulat azokat is, akik még tanulmányaikat folytatják. Akikben már gyerekkorukban egyértelműen tudatosul, hogy az anyakönyvezett nemükkel nem tudnak azonosulni, alig várják a nagykorúságot, hogy aztán a mindig is magukénak érzett nem tagjaként kezdhessék el felnőtt életüket. A zökkenőmentesség érdekében előnyös az adminisztrációt az egyetem előtt megejteni – azok, akik ezt szerették volna, most vagy elhalasztják felsőfokú tanulmányaik megkezdését, vagy újabb közösségben kell majd felfedniük a transz státuszukat. „Mire visszaülünk az iskolapadba, elég érdekes lesz majd férfinévvel, de női külsővel iskolába járni – mondja a tizennyolc éves Adrienn. – A tervem pont az volt, hogy amint meglesz a névváltásom, iskolát váltok, hogy a transzneműségem miatt ne érjen semmilyen hátrány a tanulást illetően, de mivel most beszüntették, ez nem fog sikerülni.”
A huszonkét éves, hivatalosan még női nemmel létezni kénytelen Dávid nemsokára végez az egyetemen, és ő sem nyugodt: „Előbb-utóbb zárótanításom is lesz, a végén, jelenleg meg minden egyes névsorolvasás/szóbeli vizsga arról szól, hogy külön szólok, tájékoztatok, magyarázkodok és várom a jóindulatot, amiből épp van, szokott lenni, de luxus lenne azt gondolni, hogy ez univerzális…”
Ezek mellett az érintettek beszámolói alapján a nemük jogi elismerésének hiánya olyan, teljesen hétköznapi helyzeteket is el tud lehetetleníteni, ami talán eszünkbe sem jutna. Egyszerű megfázással orvoshoz menni? „Persze, hogy nem kezelik diszkréten a nevem. Egyszer például várakozás közben szóba elegyedtem egy idős bácsival, akiért jött az unokája, és mondta neki, hogy míg ő ideért, ő beszélgetett a kedves hölggyel – aki én voltam – és alighogy kimondta, épp kiüvöltötték a nevemet, kétszer is, amíg odaértem. Süllyedtem el szégyenemben” – mondja a tizennyolc éves Krisztina. Utazás vonattal? „Volt, hogy a kalauz elkérte az igazolványomat, és nem akarta elhinni, hogy az enyém. Nagy nehezen megmagyaráztam, mire ő nagy undorral végigmért és visszaadta az igazolványom, de direkt nem a kezembe” – mesél a megalázó élményről a huszonegy éves Anna. „Már postán is történt olyan, hogy alig akartàk a csomagomat kiadni, mert azt mondták, hogy ez nem az én szemèlyi igazolványom” – mondja a tizenkilenc éves Lívia. „Volt olyan is – folytatja –, hogy bementem dohányboltba es az eladó a többi vásárló előtt elüvöltötte magát az igazolványom láttán, hogy te kajak pasi vagy?!”
Ezek a kisebb-nagyobb problémák bezárkózásra, tétlenségbe vonulásra késztethetik a transzneműeket.
Mindezek fényében meglehetősen cinikus a kormány részéről, hogy hirtelen ilyen nagy gondot fordít az EU-s szabályok maradéktalan betartására és a transzneműek személyiségi jogaira, hiszen ezt olyan abszurd módon teszi, hogy az adataik védelmének jogát egy még jelentősebb jog elvételével (érvényesítésének felfüggesztésével) akarja biztosítani. Érdemes figyelembe venni, hogy a nemük jogi elismerésének kérelmét eddig is csak azok adhatták be, aki urulógus/nőgyógyász szakorvos, valamint pszichiáter és pszichológus szakvéleményével tudták igazolni a transzneműségüket. Társadalmi hátrányokról vagy különösebb költségekről sem beszélhetünk (a jogi átmenet csak a papírokra vonatkozik, és hazánkban a társadalombiztosítás egyébként sem finanszírozza a szükséges orvosi beavatkozásokat). Végképp érthetetlen a gáncsoskodás annak fényében, hogy rendkívül kevés, évente egy-két tucat emberről van szó, azaz egy statisztikailag elenyésző számú és még csak nem is különösebben hangos vagy harcias kisebbségről: nagy részük az átmenet után „csak” be akar olvadni és a saját életét élni.
Mindezeket felismerve és az általános európai gyakorlatot követve Magyarországon a rendszerváltás óta szinte folyamatosan létezett a nem jogi elismertetésének a lehetősége. Azaz, nem egy új jog követeléséről van szó, hanem arról, hogy egy évtizedek óta létező jogot vonnak vissza – holott a GDPR által támaszott problémát meg lehetne annyival is oldani, ahogy általában szokás: a kérelmezőkkel aláiratnak (illetve utólagosan bekérnek tőlük) egy nyilatkozatot, amelyben hozzájárulnak az adataik kezeléséhez. Az, hogy ez a kézenfekvő megoldás fel sem merült, nem csak a transzneműeknek ad okot az aggodalomra: semmi sem garantálja, hogy legközelebb nem fognak más, a kormányideológiával nem kompatibilis társadalmi csoportok jogai sorra kerülni.
