Közélet

Elsírtam magam, amikor lett fogam – a fejlámpás asszony története

Scipiades Erzsébet
Scipiades Erzsébet

2018. 02. 03. 08:00

A pesti Szimpla Kertben, mely a Kazinczy utcában található, időnként fura dolgok történnek. Múltkor, pár órára, Élő Könyvtár nyílt. Magyarok és nem magyarok egy három oldalas katalógusból elképesztő életeket kölcsönözhettek ki. Egy élet húsz percig tartott, fizetni nem kellett, csak fölírták, mikorra vigyék vissza. Mi a fejlámpás asszonyt választottuk, a kunyhólakó aktivistát, akinek sorsa olyan megrendítő, hogy kétszer kölcsönöztük ki.

A könyvtárosok egy olvasóterembe kísérték a látogatókat, ahol az asztalkák mellett sok-sok élet üldögélt: szenet lapátoló hölgy, hajléktalan ikerpár egyik tagja, szociális bérlakásból kilakoltatott ember… A fejlámpás asszony szemüveges volt, magas és sovány. Jobb kezén a gyűrűsujja és a kisujja elnyomorodott, béna.

– A férjem meg akart szúrni – kezdett történetébe a fejlámpás asszony –, és én megfogtam a tőrt. Hány éves lehettem? Amikor férjhez mentem, tizenhét voltam, de ha most azt mondom, részemről ez szerelem volt, úgysem hiszik el, ugyanis intézetben éltem, egy gyermekotthonban, ahonnan meg folyton elszöktem. Nem tudom, mennyire ismerik azt a fajta intézeti életet, ahol az ököljog uralkodik: a nagyobb gyerek megveri a kisebbet, az egészséges a gyöngébbet, s mivel éjszakánként bepisiltem, engem naponta megvertek. Egyszer elvittek kivizsgálásra a János Kórházba, az urológiára, ahonnan azzal küldtek vissza, „a vesének nincs baja, a bepisilés oka: trehányság”… Első pillanattól tudtam, miért kerültem állami gondozásba. Anyám pedagógus volt, az apám főkönyvelő, és mindketten úgy érezték, egy újabb élethez túlságosan nagy teher volna egy hároméves kislány. Elváltak, beadtak. Anyukámnak hamar új barátja lett, nős ember, akinek a felesége ágyban fekvő nyomorék volt. Az új barát megbeszélte anyámmal, részéről se válóper, se házasság nem lesz, ő csak följár hozzá. Először kilenc évesen szöktem meg, az anyámhoz. Mindig hozzá szöktem, folyton őutána vágyakoztam, de sosem engedett be.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

A fejlámpás asszony most mindkét mutatóujjával a szemüvege alá nyúl, könnycseppet mázol el, és azt mondja:

– Ha egy intézetis gyerek megszökik, akkor kiadják a körözést.

Ha megtalálják, visszaviszik a rendőrök, és minden kezdődik elölről. Bepisilsz, megvernek, elszöksz, a pedagógus anyám pedig nem enged be.

Tizennégy voltam, amikor apámhoz szöktem el. Apám éppen részeg volt, és megerőszakolt. Nem, annyira nem volt részeg, hogy ne tudta volna, mit csinál, és kivel. A családi házban, amit a munkahely a dolgozók számára bérelt. Apám a megerőszakolásomért hat év négy hónapot kapott, én pedig többé nem szöktem meg a gyermekotthonból, mert ha egy családtag ezt képes tenni, akkor mit várhatok az utcától, idegenektől, alkoholistáktól. Három év múlva férjhez mentem egy huszonnégy éves elvált emberhez, egy szobafestő-mázolóhoz, akinek volt lakása. A bepisilések miatt anyósom először idegorvoshoz vitt, azután pszichológushoz, és három hónap múlva kigyógyultam. Tizenhét évet éltem a férjemmel, és ez alatt öt kisfiút rúgott bennem halálra. A hasamon van egy hosszú vágás, a hátamon három késszúrás nyoma, két ujjam megnyomorodott, és az alkaromon is látszik egy kifehéredett hosszú heg, mert akkor is úgy védekeztem, hogy a kezemet magam elé kaptam. Amikor a férjem bántott, mindig részeg volt, és valahogy mindig erősebb  a kelleténél, amit később nagyon bánt. Amikor utoljára szúrt háton, kórházba kellett vinni, és a kórház az esetet hivatalból jelentette a rendőrségnek. De mivel anyósom bátyja a megyei bíróság elnöke volt, a férjemet csak pénzbüntetésre ítélték, százötvenezer forintra, részletfizetéssel, amit persze, hogy nem én kaptam, hanem a magyar állam.

Ha azt kérdezik tőlem, mit tanultam az első házasságomból, azt felelem: az ilyen férfit hagyd ott. Menekülj. Akkor is, ha szereted, ha azt ígéri, holnaptól megváltozik.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Tizenhét év alatt nálunk semmi nem változott. Zoltán, István, László, Sándor és Tamás. A verések, a bántalmazások, a késelések miatt mind az öt kisfiam életképtelen lett. A méhemet a férjem annyira szétrugdosta, hogy az elrákosodott. A késelés után a kórházból már albérletbe költöztem, munkahelyet is váltottam, és ott ismerkedtem meg a második férjemmel. Egy kis mezővárosban éltünk, egy kis OTP-fiókban voltam ügyintéző, személyikölcsön-kiadó. Egy év után a bankfiókot megszüntették, az albérletünket nem tudtuk fizetni, a tulajdonos kényszer-kijelentett minket, és lakcím nélküliek lettünk. Ha Magyarországon valakinek nincsen lakcíme, akkor a munkaadók számára többé már nem ember. Akkor sem, ha érettségizett, ha gazdasági technikumot végzett, ha könyvelő volt vagy banki alkalmazott.

Utcai életünket Pesten három szatyorral kezdtük, aztán építettünk egy sátrat, amit körbevontunk fehér nejlonnal, és raktunk bele ágybetétet, polcot. függönyt.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

Mindig megrongálták, ezért egyre beljebb húzódtunk az erdőbe. Egy reggel civil ruhás férfi és egy rendőr állt a sátrunk előtt. A férfi azt mondta, ez az ő magánterülete, de ameddig emberként viselkedünk, maradhatunk, és hogy kicsivel arrébb van egy bedöntött épület, lakjunk inkább ott. Így lett kunyhónk. Az alapja nyolcvan centi magas, kőből van, széles, hosszú mészkövekből. E fölé építettük a falakat deszkából, linóleumból, műanyag palából. A kunyhónk 2 méter 10 centi magas, lapos tetejű, udvaros, vizünk van, villanyunk nincs. A férjem gyertyát használ, én biciklis fejlámpát, így főzök, így olvasok, így közlekedem.

Már tizennyolc éve, hogy kunyhóban lakunk. Már mindjárt hatvannégy éves vagyok. A hajléktalanságomat végigdolgoztam, de csak huszonnégy évet tudok igazolni munkakönyvileg. Jelenleg közmunkásként takarítok, a Menhely Alapítványnál, a munkabérem 54 ezer 200 forint.

Azt hiszem, közmunkás addig lehet az ember, amíg a nyugdíjjogosultságát el nem éri; kérdés, hogy hetven vagy hetvenöt évesen kiközvetítenek-e közmunkásnak… Nem, az anyám már rég nem él, én temettem el. A János Kórház belgyógyászatán feküdt rákbetegen, a bátyám a traumatológián volt beteghordó, és mindig a kollégáját küldte le, nézze meg, mi van a vénasszonnyal. Amikor anyám meghalt, őt szólították föl, tegye meg a szükséges intézkedéseket, nem tette. Anyám haláláról véletlenül értesültem, bementem akkor az önkormányzatba, mondtam, hajléktalan vagyok, segítsenek eltemetni az anyukámat, elutasítottak. Akkor azt kérdeztem, hogy amikor hároméves voltam, és anyám állami gondozásba adott, őt miért nem utasították el ugyanígy. A temetési költségeket végül egy építőipari vállalkozó előlegezte meg, úgy, hogy egyikünk kilenc hónapon át nem kapott fizetést. Anyám temetése urnás lett, s amikor a szertartás befejeződött és megfordultam, döbbenetemre a szemben lévő urnafalon az apám nevét olvastam. Merő véletlenség, hogy összekerültek a haláluk után, de apám miatt többé anyámat sem látogattam a temetőben. A második férjem cigány származású. Így lettem Lakatosné. Származása miatt volt, hogy belekötöttek a rendőrök, az utcán. Amikor szóvá tettem, engemet is a földre tepertek, mindkettőnkről leszaggatták a dzsekit. Hívtam a szociális munkásomat, mentünk a rendőrségre, följelenteni a rendőröket. Az AVM-ről, vagyis A Város Mindenkié csoportról is tőle, a szociális munkásomtól hallottam először. Amikor AVM-tag lettem, még ittam, de így is elfogadtak, képzéseken vehettem részt, és az alkoholról szép lassan leálltam. Ma már az egyik aktivistájuk vagyok, a lakhatási csoportba tartozom, és azt akarjuk elérni, hogy a lakhatáshoz való jog bekerüljön a törvénybe. Magyarországon az üres lakások száma mintegy 400 ezer, hajléktalanból meg körülbelül 32 ezer van. Külföldön az üresen álló lakások után adózni kell, megadóztatják a tulajdonost.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Tavaly nagy öröm ért, lett fogam. Egy színésznő, Szalai Kriszta ugyanis megírta az életemet, amit előadunk egy igazi színházban, a Hatszín Teátrumban. A címe az, hogy Maradjunk annyiban. A premier jegybevételéből lett fogam. Kivehető. Amikor a doki betette a számba, és tükröt tett elém, elsírtam magam, mert eltűnt az a sötét éjszaka, ami addig a számban volt, és mert egy az egyben anyámat láttam viszont, az ő csepp kis egérfogait. És ez azóta is így van.

A huszonnyolc éve hajléktalan és tizennyolc éve kunyhóban lakó Lakatosné Jutkát – Szalai Kriszta színésznővel együtt – legközelebb február 10-én láthatják a budapesti Hatszín Teátrumban. Az előadásban felhangzik a költő Erdős Virág dala is. A Maradjunk annyiban című előadást 2017-ben felterjesztették a Kritikusok díjára.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.