A középkori királyságok legfontosabb legitimációs kelléke a korona volt. Az uralkodó hatalmát jelképezte, egyben felhatalmazta a királyt ennek gyakorlására. Nagyon leegyszerűsítve valahogy így néz ki a képlet: nincs király korona és koronázás nélkül és fordítva. De nem Magyarországon. Nálunk a Szent Istvánnak tulajdonított fejék már nagyon korán, bőven az Árpád-korban
Két király törvényen kívül
Szerepe még komolyabb lett a honfoglaló dinasztia kihalása után, hiszen a szokásjog egyértelmű volt. Csak az lehet Magyarország törvényes uralkodója, akinek az esztergomi érsek Fehérváron a fejére teszi Szent István koronáját. Utóbbi volt messze a legfontosabb, de elméletben ha a háromból bármely követelmény nem teljesült, máris gondok adódhattak a legitimációval.
Jól tudta ezt mindenki III. András halála után, 1301-től a jelöltek és hazai támogatóik egyik fő gondja volt a Szent Korona megszerzése vagy megtartása. Zűrzavaros évek voltak, három trónkövetelő lépett fel szinte egy időben, mindannyian az Árpádok leány ági leszármazottai. Károly Róbertet koronázták meg elsőnek, de nem a Szent Koronával, mert az néhány hónappal később II. Vencel Cseh király ugyancsak Vencel nevű, alig 12 esztendős fiának fejére került. De nem Fehérvárott.
Így hát egyikük sem számított törvényes uralkodónak, polgárháború kezdődött. A „megoldást” vagy inkább a további bonyodalmakat II. Vencel 1305-ös halála jelentette: fia hazautazott, lemondott a magyar királyi címről és ígéretet tett a koronázási jelvények visszaszolgáltatására – merthogy azokat meg magával vitte, biztos ami biztos.
Ottó harmadikként érkezett
A Szent Korona mégsem Károly Róberthez, hanem az ifjú Vencel saját szövetségeséhez, a bajor Wittelsbach Ottóhoz került. Ő IV. Béla király unokájaként tartott igényt a magyar trónra. A koronázási jelvényeket adu ászként magával cipelve azon nyomban el is indult Magyarországra.
Tisztában volt vele, hogy helyzeti előnyét csakis gyorsasággal van esélye győzelemre váltani, csekély kísérettel, álruhában, éjjel is lovagolva közeledett Fehérvárhoz 1305. végén. A Szent Koronát egy külön erre a célra készíttetett csobolyóban vitte magával. Fából készült, dob alakú kulacsról van szó, akkoriban mindenki ebben hordta a bort vagy vizet.
Észre sem vették, hogy elhagyták
Körülbelül annyira volt feltűnő, mint ha ma valaki hátizsákkal, táskával vagy szatyorral jön velünk szembe az utcán. Szükség volt az óvatosságra, sem Ottó, sem a korona nem kerülhetett Károly Róbert híveinek kezére. Szerencsésen megérkezett, a korona számára viszont majdnem végzetes véget ért a kaland. Az események után alig fél évszázaddal később szerkesztett Képes Krónikát idézzük:
Amikor csöndes éjszakán embereivel az országúton lovagolt, ahol igen sok utas járt, a szíj, amellyel a csobolyó borosedény módjára a nyeregkápára volt kötözve, véletlenül eloldozódott, leesett, hogy észre sem vették. Amikor azután kivilágosodott, és látták, hogy nincs meg a drága kincs, nagyon megijedtek. Gyorsan nyargaltak visszafelé, amennyire csak tőlük tellett: hát a koronát a sok járókelő közt megtalálták a földön, az országút közepén. Nem vette föl senki. Alighanem a kora éjjeli órákban veszett el, annyi bizonyos, hogy másnap estefelé találták meg.
Ottó herceg tehát elvesztette az ország legbecsesebb ereklyéjét, a Szent Korona egy kulacsba zárva hevert egy forgalmas az országút sarában. Nyilván nem a mai Váci utcára gondoljunk, de akkor és ott kora hajnaltól másnap estig biztosan számtalan ember vágtatott, léptetett, ballagott keresztül, ökrös szekerek húzták végit terhüket.
Angyal adta
Senki nem látta meg, vagy senkit nem érdekelt a magyarok Szent Koronáját rejtő csobolyó. Csak azok, akik visszatértek érte. Elképesztő szerencse. A krónika történetet lezáró mondatata a XIV. század második feléből világítja meg a Szent Korona eszmeiségét:
Mit jelent, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték? Csak azt, hogy Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját.
A Képes Krónika még hozzáteszi: a herceg nem is véletlenül veszítette el, isteni jel volt ez arra, hogy ezt a koronát ő nem viselheti.
