A Népszavának azt mondja, ő úgy nőtt fel, hogy állandóak voltak az apja elleni támadások.
Nagyon sok irigye van. Amit ő csinál és ahogyan csinálja, az a végén szinte mindig siker.
Azt elfogadja, hogy a fél ország szerint nem korrekt, amit az apja tett, a másik fele meg azt mondja, nincs vele semmi baj. Ő nem tud olyan konkrétumról, ami alapján másként kellene gondolkodnia az apjáról.
A bátyámékat, aki balettművész, a mesterük, az ország egyik legnagyobb koreográfusa vállfával verte. Huszonhárom évvel ezelőtt ez nem számított kirívónak, sokkal inkább valamiféle módszernek.
Ő is kapott pofont tanárnőtől, de a 15 évvel fiatalabb húga generációjánál ez már más.
A szüleink még körmösöket kaptak az iskolában, ma Hollandiában a gyerek beperelheti a szülőt, ha az megütötte.
Maros Ákossal – az általa említett eset után – ő még évekig együtt bulizott, barátok voltak, amíg külföldre nem költözött, Szegeden szeretettel fogadta nemcsak őt és a bátyját, hanem az apját is. Most nem hívta fel, mert annak lehetne olyan visszhangja, hogy számon kéri, fenyegeti, ami távol áll tőle.
Sokan vagyunk ebben a színházban. Adja magát a kérdés: tényleg reális lenne az, hogy ha ebben az intézményben akkora rettegésben és megfélemlítésben élnek, ahogyan azt az utóbbi napokban lefestették, akkor ez az egész tizenhét évig így működik? Ennyire sikeresen?
Nem tartja “bekattanásnak” ahogy – egy Facebookon keringő hangfelvétel szerint – Kerényi Miklós Gábor magából kikelve taxit rendelt. (A diszpécsert oktatta ki, amiért nem mondta ki a teljes nevét – A szerk.)
Szerinte az apjával egy színházi próbán is mindig meg lehetett a dolgokat beszélni, ha úgy adódott, még bocsánatot is kért. Egy próbafolyamatban ugyanakkor kódoltak
az iszonyatosan kiélezett művészi feszültségek. Ezeket eltorzítva támadásként felhasználni nem korrekt. Van az a pillanat, amikor nem jó a fény, nem jó ez, nem jó az – és ott áll a rendező, és minden eszközzel próbálja a darabot összefogni.
Kalmár Péter neki címzett blogbejegyzésével – ha nincs a Weinstein- vagy a Marton-ügy – nem foglalkozott volna, maximum lemegy a Komédiásba, és megkérdezi tőle, hogy ezt most miért.
Megvádolni valakit azzal, hogy férfiakat, nőket és gyerekeket erőszakolt meg, nem egészen ugyanaz, mint elfenekelni valakit egy vállfával. A vádjai szerintem egy irigy és keserű ember mocskolódásai csupán.
Azt, hogy Kalmár az ő szakmai kvalitásait is megkérdőjelezte, nem érdekli, ő a színpadon bizonyít minden este ezer ember előtt.
Tizenöt éve megküzdöttem saját magammal, az apám nevével. Úgy döntöttem, nem tudok tovább foglalkozni ezzel. Van, aki szereti a Kiskerót, az apját utálja. Más imádja az ő rendezéseit, de azt mondja: engem miért engednek színpadra. Mindenkinek szíve joga bármit mondani. Nagy átlagban egyelőre úgy érzem, szeretik, amit csinálok.
Úgy érzem, Kalmár szövegében van valamiféle kompenzáció, nem ellenem, hanem valami miatt, amivel a saját életében kell számot vetnie. A saját frusztrációja, sikertelensége. Én őt most sajnálom, ami arra ösztönöz, hogy egyszer majd megbocsássak neki. Ha az igazság kiderítése lett volna a célja, akkor nem ezek a megfelelő eszközök. Én nem tudom, hogy kik vannak és milyen esetek vannak. De amit eddig hallottunk, az nagyon messze áll a szexuális zaklatástól. Innentől bármelyik tanárnak, rendezőnek, aki felemeli a hangját vagy úgy néz rá egy diákra, vége. Valami átfordult, és erre figyelnünk kell. Normális mederben tartani a dolgokat.
De én ebben a pillanatban nem tudok olyan esetről, aminek köze lenne a nemi erőszakhoz. Vagy akár a szexuális zaklatáshoz.
Azt elhiszi, hogy az emberek bizonyos szituációkban leblokkolnak, nem tudják kezelni a zaklatást, azt, ha valaki visszaél ezzel a helyzettel, de szerinte a színészi munka nem kiszolgáltatott helyzet, hanem partnerjáték.
A rendező éppúgy ki van szolgáltatva a színésznek, mint fordítva. De hangsúlyozom: rendezői, nevelési, pedagógia módszerekről beszélünk. Egyelőre nem látom ebben a szexuális szó helyét.
Arra kitérő választ ad, hogy fel tudná-e dolgozni, ha mégis bizonyítást nyerne, hogy volt zaklatás is. Neki csodálatos gyerekkora volt, egy csodálatos apával.
Az apám – ahogy egyetlen más ember sem – nem fekete vagy fehér. Csak most nem esik szó arról, hogy amikor valakinek az anyukája, nagymamája beteg volt, ő intézett neki kórházi ellátást, ő hívta külföldről a főorvost. Hogy az éjszaka közepén is bármikor lehetett hívni. Hogy ha valaki a reptérre menet szembesült vele, hogy nincs útlevele, az apám megoldotta.
Mások nevében nem mondhatja meg, hogy milyen sérelmet, mi ellensúlyoz, de ezt érzi. Most nehéz a családja helyzete, de összetartanak, a Kalmár-levél óta ketten megfenyegették, de sok támogató üzenetet is kapott. Külön kiemeli, hogy technikailag neki a színházban nem változik az élete. Az édesapja rendezte daraboknak szerinte menniük kellene.
Sem vádakat elismerni, sem áldozatot hibáztatni, sem felmenteni, sem relativizálni nem szeretnék semmit, de Roman Polanski filmjeit sem zúzták be. De akármi derülne is ki: ő az apám.
Kiemelt kép: MTI/Czeglédi Zsolt
