Az amerikai belpol jobban tűzbe hozza, mint a magyar?
Naná! Nagyobb a tét, nagyobbak a tételek, érdekesebbek a személyiségek. Itt reggelente három-négy napilapot vásárolok, negyedóra alatt kiolvasom őket, mert nincs bennük semmi, mind tele jelentéktelen esetekkel, mint ez a vasárnapi nyitva- vagy zárvatartás.
Az amerikai híreket viszont naponta négyszer nézem, csupa izgalom, kiszámíthatatlanság. Amikor megjelent ez a Donald Trump, azt mondtam, vicc, ebből a pasasból nem lesz semmi. Ma már nem mondom ezt.
Önből miért nem lett politikus?
Politikus? Belőlem?
A rendszerváltás idején a szamizdatos múltjával, másfél évtizedes amerikai tanársággal a háta mögött tárt karokkal fogadta volna több párt is.
Én a politikusok elől menekültem el innen 1975-ben.
Azok másik rendszer politikusai voltak.
Sosem akartam politizálni. Hitvallásom, hogy tudósnak az elefántcsonttoronyban a helye. Barátom, a szabad demokrata Juhász Pali kérdezte tőlem ’90-ben, miért nem választok pártot, azt válaszoltam, hogy mert egyik sem tetszik. Az SZDSZ túlzottan elment a neoliberalizmus, a szabad verseny, a jóléti rendszer felszámolása felé, az MDF-ben meg túl sok a Horthy-nosztalgia, túlságosan udvarol a klérusnak. És már 1990-ben azt éreztem, rohanunk vissza egészen 1944-ig, jó esetben 1938-ig.
És? Bejött a jóslat?
Most jön be igazán. Pedig már Antall és Jeszenszky is egész hitelesen képviselte a Horthy-restaurációt, zsigereikben hordozták a háború előtti Magyarország szellemét, politikai kultúráját. Én már csak tudom, abból a körből származom.
Amúgy a háború előtt úgy mondták: az az antiszemita, aki a normálisnál jobban utálja a zsidókat. Ja. Én többnyire nem tudom, ki zsidó. Nem is érdekel.
Ahhoz képest, hogy ön 1975-ben emigrálni kényszerült, a hatvanas években még egész jól elvolt Magyarországon.
Mert nem ideologikus társadalomtudományt műveltem, és bár a pártba nem léptem be, a rendszer lényegével nem volt fenntartásom. 1970-ben szociológiai laboratórium vezetésére kértek fel, mondtam is, hogy én vagyok a legmagasabb beosztású párton kívüli párttisztviselő, hiszen a főnököm a Központi Bizottság tagja, Lakos Sándor, így végül is közvetlenül a KB-hoz jelentettem.
Aztán kiesett a pixisből.
Igen, 1971-ben taccsra vágtak, miután kiálltam a Darabbér szerzője, Haraszti Miklós mellett, mi több, a Lukács-iskola elleni ügyben tiltakozólevelet írtam. Szóval kicsináltam magam.
Ebben a kilátástalanságban született Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz ötlete.
Konrád Gyurival gondoltuk, ha már kutatni nem tudunk, írunk elméleti művet. Amint elkészültünk, próbáltuk nyugatra csempészni, tudva, itt úgysem jelenhet meg.
De lehallgatták Konrádot, amikor egy kávéházban átadta a kéziratot Szentjóbi Tamásnak, utóbbi lakásán házkutatást tartottak, és bevitték őt meg a kéziratot is. Konrádot és engem még egy hétig hagytak szaladgálni, hogy kiderüljön, hol a többi példány.
Hány példány volt?
Három. Ugyanis a korabeli írógépekbe három lap fért, egy eredeti, kettő indigós. Az egyik ugye Szentjóbihoz ment, egyet Konrád rejtett el, egyet én. Persze minket is letartóztattak, és egyheti kihallgatás után egymástól függetlenül rájöttünk, hogy a szerencsétlen rendőrség szívesen túlesne az ügyön, de fel kell mutatnia valami eredményt. Gyuri megüzente nekem az én kihallgatómmal, egy Burka Ignác nevű alezredessel, hogy ha hozzájárulok, feladja az általa eldugott példányt. Hozzájárultam, és így megúsztuk a dolgot ügyészi figyelmeztetéssel. Burka alezredes a fülünkbe súgta, „a legmagasabb helyről föl vagyok hatalmazva, hogy felajánljam, ha nem tudják betartani a magyar törvényeket, és továbbra is ilyeneket akarnak írni, akkor menjenek külföldre, a családjukkal együtt kapnak útlevelet”.
Miért nem zárták börtönbe önöket? Sokkal egyszerűbb lett volna.
Akkoriban zajlott a Szolzsenyicin-ügy, a lengyeleknél és a cseheknél is állt a bál, Magyarországon viszont egyetlen bebörtönzött ellenzéki sem akadt, akinek a szabadságáért ágálhatott volna a nyugat. És ez melengette Biszku belügyminiszter elvtárs szívét. Jobb volt a békesség.
Ön emigrált, Konrád viszont maradt.
Az utolsó pillanatban gondolta meg magát. Úgy emlékszik, Duczynska Ilona, a jeles, érinthetetlen asszonyság kijárta neki Aczél Györgynél, hogy megtarthassa a lakását, sőt egy évvel a per után még útlevelet is kapott.
Önt miért nem marasztalta Aczél?
Mert én nem számítottam, Konrád viszont világsztár volt A látogatóval.
Megelégedett azzal, hogy a szerzőpárost szétválasztották, a kéziratot elkobozták. Mission completed.
Mi lett volna, ha ön is marad?
Nem hagynak publikálni, utóbb hőse vagyok a repülő egyetemeknek, írhatok a szamizdatba. Viszont a III/III folyton macerál, ami nem gond, különösebb retorzió nem járt vele, két éjszakát bent töltött az ember a Gyorskocsi utcában, ennyi. Párszor megcsináltam volna ezt a kört. Csak közben belebolondulok az egészbe. Az állásomat mindenképpen elveszítettem volna. A főnököm, Kulcsár Kálmán, miután beszélt a pártközponttal, a szemembe mondta: az intézetnél nem maradhatok, kapok egy könyvtárosi állást, de ott is vigyázzak magamra, mert ha ismét hibázom, nem tud megvédeni.
Útlevelet persze nem kaptam, csak egy papírt, ami rajtam kívül a feleségem és a három gyerekünk nevére szólt: kiállította a Magyar Köztársaság Belügyminisztériuma, érvényes a világ valamennyi országára, kivéve Magyarországot. Ami nem útlevél, hanem lényegében kiutasítási dokumentum. Vicc, hogy az állampolgárságomat meghagyták, mert az akkori abszurd törvények szerint attól csak az fosztható meg, aki külföldön a hazája ellen gyűlöletkeltő tevékenységet folytat. Magyarországon belüli gyűlöletkeltő tevékenységért börtönt lehetett kapni, akasztani lehetett, állampolgárságot elvenni nem.
A könyv önnél lévő példánya hogy maradt fenn?
Gyuri az övét a sógoránál dugta el a kályhacsőbe, az enyém apám házában lapult a kazánkéményben. Mielőtt kivándoroltunk, kértem apámat, aki egyébként Késmárkon született, hogy csak annak adja oda, aki azzal állít be hozzá, hogy „a Tátrából jöttem”. 1976 januárjában Tőkés Rudolf politológus említette nekem, hogy van kapcsolata a State Departmennel, ha valaki beviszi az USA budapesti nagykövetségére a kéziratot Alexander úrhoz, a kultúrattaséhoz, diplomáciai postával kihozzák.
A State Departmenhez?
Vagy inkább a CIA-hoz, gyanítom. Aztán amikor ’77-ben egy német családi rokon Pestre készült, kértem, nézzen át apámhoz, mondja be a jelszót, hívjon taxit, és irány a nagykövetség. Így jutott ki a kézirat.
Mi lett a másik két példánnyal? Zúzda vagy archiválva?
Egészen 2002-ig semmit nem tudtam róluk, akkor aztán előkerült a perünk dossziéja.
Így mindenki megnyugodhatott.
A Magyar Nemzet 2002-ben másként értelmezte a történteket.
Ők azt a következtetést vonták le a dossziéból, hogy a rendőrség csempészte nyugatra a kéziratot, ami csakis azért történhetett, mert Aczél György már 1975-ben tudta, hogy 1989-ben megbukik a rendszer, és másfél évtizeddel korábban kiküldte beépülni a Szelényi-féléket, hadd legyenek világsztárok, és aztán egyszer majd kér tőlük valamit. Pazar konspiráció.
Valójában mi volt a baj a könyvvel? Nincs benne semmi brutális lázadás, semmi „akasszuk fel Kádárt!”.
Egyrészt a szöveg szemtelen nyelvezete bántotta a pártot: ez az első magyar szociológiai mű, ami nem marxista nyelvezeten fogalmazódott. Másrészt az a felháborító alapgondolat verte le a biztosítékot, miszerint a kommunista társadalom valójában nem a proletariátus diktatúrája, hanem bürokratikus diktatúra, ami a karizmatikus vezér halála után új legitimációt keresve próbálja megnyerni szövetségesnek az értelmiséget. Ez pont elég volt akkoriban a kiutasításhoz.
Magyarul először 1978-ban, a Magyar Európai Protestáns Egyetemnél jelent meg a kötet. Hogyhogy ott?
Szegények nem tudták, mit adnak ki. Ez egy ilyen balos írás. Nem egészen lutheránus teológia. De legalább antikommunistának lehetett felfogni. Aztán visszacsempészték Magyarországra, szamizdatot Demszky csinált belőle. Kint 1978-ban és 1979-ben megjelent németül, angolul, franciául, nagy sikerünk volt vele még Amerikában is, ahol a könyvnek köszönhetően kaptam állást.
Negyven év múltán, 2015-ben hazaköltözött. Miért?
Nyugdíjba mentem a Yale-ről.
De amikor a feleségem halála után másodszor is megnősültem, eladtam a lakást, a pénzt betettem a New Haven-i házamba, az se volt rossz hely, háromszáz négyzetméter, öt hálószoba, három fürdőszoba, jakuzzi, tip-top. De nem akartam abban az unalmas, ronda városban élni, a Yale körül zajlik valami kis kulturális élet, de semmi több. A házasságom nem működött, elváltam, a zuhanó ingatlanárak miatt rengeteget veszítettem a házon, a feleségemnek is meg kellett oldani a lakhatását, és ami pénzem maradt, abból nem tudok lakást venni New Yorkban, Bostonban vagy San Franciscóban, Los Angelesben, szóval olyan helyen, ahol a legszívesebben élnék.
Jobb híján Budapest?
Hamar megszerettem itt. Budapest kis falu, élhető, minden közel, akad pár jó kávéház, négy-öt jó vendéglő. Itt élek a szépapám és a szépanyám festményei, tizenkilencedik századi bútorok között. Reggel lemegyek az újságokért, kávézom, feljövök, este tízig dolgozom, ha elfáradok, regényt veszek a kezembe vagy a Spiegelt, operát nézek, járok koncertre, tegnap is voltam, ma a Nemzeti Színházba megyek, a jövő héten Mozart Requiemre, aztán ott leszek az egész Ringen… Azért nem lenne rossz New Yorkban.
