Az elmúlt években a romkocsmák felvirágzásával és Erzsébetváros diszkont vigalmi negyeddé silányításával párhuzamosan, egyre több olcsó szeszre és kikapós lányokra vágyó külföldi turista jelent meg Budapesten. Köztük a brit legénybúcsúzók is, akik rövid idő alatt különösen üde és terpentinszagú színfoltjaivá váltak a belvárosnak.
Ma már több kapatosan ődöngő szigetországi fiatalt találunk a belvárosban, mint közterület-felügyelőt, parkolóellenőrt, személy- és vagyonőrt, bebazsalygólányt és kitessékelőembert együttvéve
Olyannyira, hogy az élelmes utazásszervezők már külön nekik összeállított programokkal várják őket, egy kortárs képzőművészcsoport pedig pár éve bronz emléktáblát állított az „ismeretlen brit hányásnak”. Nemrég az Airbnb-láz új, miden eddiginél nagyobb lendületet adott a stag party-turizmusnak; ma már több kapatosan ődöngő szigetországi fiatalt találunk a belvárosban, mint közterület-felügyelőt, parkolóellenőrt, személy- és vagyonőrt, bebazsalygólányt és kitessékelőembert együttvéve.
Budapestnek sok csodája van, de a brit legénybúcsúzók nem tartoznak ezek közé. Annak ellenére sem, hogy párnapos ittlétük alatt értékes fontokkal gyarapítják a nemzetgazdaságot és a vendéglátósokat. De vajon hogyan kerülhetjük el őket? És mihez kezdjünk, ha minden óvatosságunk ellenére mégis találkozunk velük? Cikkünkben ehhez szeretnénk ötleteket és tanácsokat adni.
Miről ismerhetjük meg őket?
Első és legfontosabb feladatunk a csatornántúli legénybúcsúzók azonosítása – ami szerencsére viszonylag egyszerű feladat, nem igényel különösebb hírszerzői gyakorlatot. Fő tartózkodási területük az ötödik, hatodik és hetedik kerület. Zömmel itt találhatók ugyanis azok a létesítmények – romkocsmák, bárok, egyéb szórakozóhelyek, hostelek és kiadó lakások –, ahol beszerezhetik a pénztárcájukhoz mérten nevetségesen olcsó alkoholneműket és megpróbálhatják kialudni a másnaposságukat, mielőtt görbe, de tartalmas hétvégéjük végeztével újra repülőre szállnának, hogy elinduljanak a Heathrowra.
Megannyi borostás, MU-pólós, sörszagú Eliza Doolittle, olyan modorral, hogy Higgins professzor sírva adná vissza a diplomáját, ha találkozna velük
A brit legénybúcsúzók gyakorlatilag mindig csapatosan járnak. Magányos egyedeiket csak akkor figyelhetjük meg, amikor az Andrássy úti házak falánál állva könnyítenek magukon, vagy a közös ivászat végeztével kétségbeesetten keresik a hozzájuk hasonlóan merevrészeg társaikat. Kedvenc közlekedési eszközük a beerbike: ezt a guruló hordót kedvtelve és gyakorta lovagolják meg. Nem véletlen, hogy a négykerekű járgány sok budapesti szemében már-már mitikus jelentőségű tárggyá vált: afféle Kharón ladikjává, amin a savanyú leheletű révész a józanság partjairól az etil-alkohol folyóján keresztül a mámor birodalmába szállítja az utasait.
Az öltözékük is árulkodó. Általában kedvenc csapatuk reklámpólójában feszítenek, esetleg tógában, tütüben, szuszpenzorban, „RIP Brian” feliratú t-shirtben, vagy a Százholdas pagony karaktereinek öltözve – de mindig formaruhában. Már ha van rajtuk ruha egyáltalán. A kezükben üres sopronis kriglit lóbálnak, és legalább egyiküknél biztosan van egy félig leeresztett guminő.
A beszédük is jellegzetes. A humánantropológiával és nyelvészettel foglalkozó kutatók értetlenül állnak a jelenség előtt, de Budapestre érkezve az összes brit ifjú ízes kelet-londoni cockney-t kezd beszélni – függetlenül attól, hogy a West End-ről, Manchesterből vagy éppen Liverpoolból érkezett-e. Megannyi borostás, MU-pólós, sörszagú Eliza Doolittle, olyan modorral, hogy Higgins professzor sírva adná vissza a diplomáját, ha találkozna velük. Mondanivalójukat általában öblös böffentésekkel, illetve a „méjt” (mate, jelentése ez esetben: cimbi, haver, a szerk.) hangzósor sűrű ismételgetésével nyomatékosítják.
Hogyan kerülhetjük el őket?
A válasz adja magát: ha lehet, ne menjünk a romkocsma-övezetbe. Sokszor, sokan és sok helyen megírták már, hogy „a nyolc az új hét” – és csakugyan: az elmúlt években a rosszhírű Józsefvárosban egyre-másra nyílnak a jobbnál jobb helyek, a Horváth Mihály téri Zsiga bártól a Práter utcai Gólyán át a Rákóczi téri Csigáig – hogy csak néhányat említsünk. Külön öröm, hogy a nyolcadik kerületi kocsmák általában barátságosabb árakkal dolgoznak, mint a hetedik kerületiek, ráadásul – mivel nem még nem vették át a Gozsdu udvar környékének uniformizált stílusát – viszonylag könnyű megkülönböztetni őket egymástól.
Ha pedig beadjuk a derekunkat, és velük iszunk, akkor jobb esetben durva fejfájással, egy kifizetetlen cechhel a zsebünkben és/vagy az ülepünkre tetovált Union Jack-kel ébredünk
Ha halaszthatatlan dolgunk lévén mégsem tudjuk elkerülni a hetedik kerületet, fokozott óvatossággal kell eljárnunk. Semmi szín alatt ne menjünk az éjjel-nappalik és a dohányboltok közelébe; kerüljük a Kazinczy utca, a Király utca és legfőképpen a Gozsdu udvar környékét. Ha mégis találkozunk velük az utcán, próbáljunk bemenekülni a „biztonságos helyek” egyikére – mint a Madách téri Hivatal, a Kazinczy utcai Wichmann vagy a Kis Diófa utcai Kisüzem. Ezekbe a kocsmákba főleg törzsvendégek járnak, ezért a legénybúcsúzók többnyire elkerülik őket.
Mit tegyünk, ha mégis összeakadunk velük?
Sajnos, a legóvatosabb budapestivel is előfordulhat, hogy keresztezi az útját egy csapat brit legénybúcsúzónak. Ilyenkor igyekezzünk megőrizni a hidegvérünket. Bújjunk el a korsónk mögé és nézzünk a lehető legbambábban – még véletlenül se feltételezzék rólunk, hogy beszélünk angolul. Ha ugyanis rájönnek, hogy értjük a nyelvünket, mindenképpen meg akarnak majd hívni minket egy sörre. Vagy ötre. Vagy ötvenre. Márpedig ennek csak rossz vége lehet, mert ha elutasítjuk őket, azt biztosan zokon veszik és kötözködni kezdenek, ha pedig beadjuk a derekunkat, és velük iszunk, akkor:
- jobb esetben durva fejfájással, egy kifizetetlen cechhel a zsebünkben és/vagy az ülepünkre tetovált Union Jack-kel ébredünk
- rosszabb esetben még jobban berúgnak, és kötözködni kezdenek velünk
Szerencsére, akkor sincs minden veszve, ha kénytelenek vagyunk elfogadni tőlük egy italt. Ilyenkor mosolyogva elegyedjünk szóba velük, és igyunk meg velük egy korsó sört. Ha hőbőrögni kezdenek, vágjuk magunkat vigyázzba, majd harsány „God save the queen!” – kiálltással meneküljünk be a vécébe, és zárjuk magunkra az ajtót. Ha ez sem segít, használjuk az „I have a table at Hooters!” (Foglalt asztalom van a Hooters-ben!) menekülőkifejezést, és mondjuk azt nekik, hogy elvisszük őket a méltán népszerű Liszt Ferenc téri szórakozóhelyre, csak előbb ki kell ugranunk a sarki bankautomatához némi készpénzért. Nyugodt testtartással lépjünk ki a kocsma ajtaján, aztán vegyük fel a nyúlcipőt, és meg se álljunk az első szabad taxiig.
Ha szerencsénk van, nem érnek utol minket és épségben megússzuk az estét.
