Közélet

Tanár kínálta cigivel a gimnazistát. Indokoltan

24.hu
24.hu

2015. 11. 08. 09:00

Hóemberek suttognak. Hetvenegyből ötvenhatozunk. Matiné György Péterrel.
Korábban a témában:

1971 novemberében a József Attila, ma budai ciszterci gimnázium Fiatalok című lapjában megjelent egy versem, s pár nappal később a XI. kerületi KISZ-bizottság első titkárának szobájában ültem egy bőrdíványon, velem szemben két felnőtt idegen, akiknek negyvenhárom évvel később sem az arcára, sem a mondataira nem emlékszem, a nevüket pedig akkor sem mondták meg. Délelőtt nem tudom, milyen óra volt, amikor bejött a Feneketlen-tóra néző osztályterembe Palotás János. Kopasz, kicsit már testes, gyors beszédű, lenyűgöző észjárású ember volt, történelemóráiért mindenki rajongott, pedig nehezen követhetően és soha nem hallott dolgokról beszélt, esze ágában sem volt azzal törődni, hogy hány évesek vagyunk. Intett, hogy menjek utána. Ez elég rendkívüli volt. Sietve ment lefelé a tágas lépcsőházban – várnak a KISZ-bizottságon, mondta. Már kint voltunk az utcán, arra sem emlékszem, hogy beszéltünk-e, s ha igen, miről, mert egy fontosabb dolog kötötte le a figyelmem: ugyanis cigarettával kínált. Ő volt a nagy Palotás. Rágyújtottam, vagy rágyújtottunk, az egész hihetetlen volt. Magától értetődően jött velem abba a szobába is.

Alig értettem, hogy mi történik. Igazság szerint először nagyon is tetszett az egész. A korszak kategóriái szerint újbalos, valójában zavaros nézeteim voltak, hol az ifjú Marx szövegeit olvastuk egy elmélyült benyomást keltő és jócskán tudatlan kamaszokból álló olvasókörben, hol Marcuse-, Che Guevara- és Gramsci-köteteket hajszoltam, próbáltam megérteni, ami azokban állt. Otthon éreztem magam abban a szobában. Emlékszem, hogy hirtelen tértek rá a versre, és arra is, hogy Palotás ideges volt. Hallottam, amit mondtak, de nem értettem, amit kérdeztek. Ugye tudom, hogy november van. Ugye tudom, hogy ők is értik, mit jelent az emlékmécses, ugye tudom, hogy nagyon is értik ám, kinek a nevét is suttogják a hóemberek. És akkor ugye azt is tudom, hogy ezt nem viszem el szárazon. Ugye tudom? Ott volt a kerületi KISZ-titkár, vagy valamelyik helyettese, aki ismert valamennyire, és amúgy rég elege volt belőlem, a különféle, általam (is) szervezett politikai fórumokból, ahova hol ismeretlen szélsőbaloldali vendégelőadókat hívtunk meg, hol szovjet avantgárd filmeket vetítettünk. Ő nem fenyegetett, csak túl akart lenni az egészen – erre emlékszem ma is.

Viszont nem emlékszem, hogy miképp fogalmaztam, de tény, hogy amit válaszoltam, attól elállt a szavuk. Miszerint a Batthyány-emlékmécses a Dési Huber Istvánról elnevezett nyilvános rajzkör közelében van, ahova egy héten négyszer járok délutánonként. Festőnek készülök, aktot, portrét, krokit tanulok rajzolni, Tamás Ervin, Klimó Károly a tanáraim. A téren lévő, eszpresszónak s kocsmának egyaránt megfelelő vendéglátó-ipari egységbe járnak a nagyok inni, alkalmanként magukkal visznek, én pedig kávét iszom. Hát ezért van az emlékmécses a versben.

Nekem sejtelmem sem volt arról, amire ők gondoltak. Hogy én Nagy Imrére utalok. És hogy nem véletlenül jelent meg a vers a novemberi számban. Hogy én az önkényuralom áldozatának tekintem az 1958-ban kivégzett miniszterelnököt. Hogy ellenforradalmi propagandát folytatok. Palotás vagy a KISZ-titkár javasolta nekik, hogy olvassák el az ugyanabban a számban megjelent, s egy bizonyos Politikai Fórum nevében közölt (sic!) A szocialista ember képe című – bármely évtized normái szerint minősíthetetlen – dolgozatomat, amelyben Lenint idéztem a kommunisták erkölcseiről, nemzedékem kötelmeiről, mert kevésnek találtam a mindennapok forradalmiságát, a kompromisszumok örömteli robotját.

Forrás: György Péter: A hatalom képzelete

Nem emlékszem, hogy miként ért véget az egész, csak az rémlik, amint – a parkon át – mentünk vissza Palotással az iskola felé, és megint rágyújthattam, ő pedig felszabadultan nevetett. Te egy gyerek vagy, mondta, egy egyszerű kölyök. Többet nem tudok felidézni. De azt, hogy ezzel az erővel akár barackot is nyomhatott volna a fejemre, vagy fagylaltot is vehetett volna nekem, azt érteni véltem. Sértőnek találtam, de aznap már nem volt alkalmam rá, hogy az egészet megbeszéljük. Este elmondtam a dolgot az anyámnak és az apámnak, akik elképedve hallgattak, és egyáltalán nem mulattak valami jól. Telefonáltak ide-oda, már régen nem tudom, hogy kivel beszéltek és mit. Az anyám még mondott valamit, inkább az apámnak, mint nekem – „persze meg lehettek rémülve, mert mégiscsak ők nem vették észre”.

Nem könnyű eldöntenem, hogy miként rekonstruálható egy ilyen történet. Egyszerű, nevetséges anekdotaként, vagy olyan eseményként, amely mégis a történelem keretei közé illeszkedik. Így működött a társadalmi rendszer a paranoid politikai szemiotika és a gyanú-hermeneutika korában.

A Párt különféle képességű és különféle beosztásokban dolgozó, eltérő intenciókkal, de egyaránt a társadalmi valóság létrehozásával, szabályozásával, tehát az emlékezet cenzúrázásával, a múlt politikai használatának ellenőrzésével elfoglalt munkatársai, mint egy kérlelhetetlen, ám tévedni képes automata darabjai, folyamatosan olvastak, s közben óhatatlanul olyasfajta lehetetlen helyzetekbe sodorták bele magukat, mint 1971 novemberében is. Én tizenhét éves voltam, ők viszont felnőttek. Palotásról tudtuk, hogy 1956 után volt – úgy mondták – egy-két problémája, s ha ez igaz volt, aznap neki, illetve a lap felelős szerkesztőjének, magyartanáromnak, Nobel Ivánnak lehetett némi oka az aggodalomra. Igaza volt anyámnak – ők sem vették észre. Nyilván képtelenek voltak elolvasni kamaszkori grafomániám összes termékét, másrészt ők is alanyai, illetve tárgyai voltak a felforgató jelentéseket kereső gépezetnek, s nem a munkatársai.

Nem lévén sem szólás-, sem sajtószabadság, minden nyilvánosan elhangzott szó, kinyomtatott mondat, kiállított kép vagy szobor a – folyamatosan változó – tabulista megsértésével fenyegetett, így a Párt éber munkatársai minden félig, vagy egyáltalán nem értett, de fenyegetőnek tűnő szóban, mondatban, képben azonnal utalást láttak. A hivatalos gyanakvás szakértői, az állami és pártalkalmazottak légiója, ha akartak volna, sem tehettek mást, mint hogy követték a paranoid gyanakvás módszertanát. Mindegyikük értelmezett, behelyettesített, nyomokat és jeleket, tabusértő utalásokat látott meg, vett észre ott, ahol adott pillanatban sem a szerzők, sem a szerkesztők nem láttak semmit, nem is gondolták, hogy épp miféle határt léptek át, mert szemben a megfigyelőkkel, a megfigyeltek között szép számmal akadtak ideig-óráig gyanútlanok, naivok. Másrészt persze olykor a szerzők is szerettek, mint akkor mondták, a sorok között írni, rafinált utalásokat tenni, ahogyan az olvasók egy részétől sem állt távol, hogy bármiféle szövegben észrevegyék azt, amit az adott pillanatban saját elvárásaik, vágyaik foglyaként kívántak látni. A sorok között zajló írás és olvasás játszmái nyomasztóak vagy lelkesítőek voltak, annak megfelelően, hogy ki milyen üzenetet vélt küldeni, s milyet vett észre, fejtett meg, adott esetben a szöveg írójának szándékától teljesen függetlenül. Az államszocializmus korában oly fontos, sokak által egyszerre játszott és követett játszmák sora 1989 után egyetlen pillanat alatt véget ért, a hajdani nagy, sorok közti utalások mind utólagos kommentárra szorulnak, s kizárólag történeti dokumentumértékkel bírnak.

De a Párt munkatársai Morelli, Sherlock Holmes, Freud akaratlan tanítványai és követői voltak, akik nem nagyon engedhették meg maguknak a figyelmetlenséget, hiszen egymást éppúgy figyelték, mint mindazokat, akiknek szavaiért, képeiért, mondataiért, szobraiért felelősek voltak. Ez volt a foglalkozásuk, az Odera–Neisse határtól a messzi-messzi távol-keleti szovjet városig, Magadanig. Tizenvalahányezer kilométer távolra egymástól, eltérő nyelveken, részben különböző normák és következmények szerint, de ugyanazt tették. Folyamatosan újratermelték a paranoia kultúráját, lankadatlanul értelmezték a vélt jelentéseket, a Pártot ért újabb sérelmeket. Az alkalmazottak jelentős része még csak ellenséges sem volt azokkal, akiknek munkásságában a tabukra való utalásokat kereste. Mindössze annyi történt, hogy a paranoiakultúra százmilliók mindennapi életének lett a kerete.

A paranoiakritika játékszabályai azonban meglehetősen bonyolultan működtek – egy korabeli magyar szamizdat-esszé egyszerű tételének megfelelően – a cenzúra esztétikájáról volt szó. A valóságban azonban annál jóval bonyolultabb jelenségnek voltak átélő szemtanúi a kortársak. A tabusértés élménye, a sorok közé rejtett utalás önmagában véve nem volt esztétikai démiurgosznak tekinthető. Számos szerző, aki úgy vélte, hogy a hivatal megtévesztésének helyeselhető etikája önmagában is esztétikai erény, 1989 után kénytelen volt szembenézni azzal, hogy az utalások szavai visszhangtalanul konganak.

A politikai paranoiakritika, a gyanú hermeneutikája ugyanis nem korlátozódott a világosan (el)érthető utalásokra, a gondolatbűnt ártatlanul is el lehetett követni, a tabukat öntudatlanul is meg lehetett sérteni, arról nem beszélve, hogy nem volt semmiféle nyilvános lista, a tilalmakat tételesen felsoroló dokumentum, amelyből ki-ki előre eligazodhatott volna. Az sem volt magától értetődően igaz, hogy 1956 tabu lenne, a forradalom napjait, következményeit számos szöveg idézte fel a hatvanas évek elején, s persze nem volt könnyen eldönthető, hogy például Galgóczi Erzsébet vonatkozó írásait ki miként érti. Eörsi István ezért követelte – gyilkos iróniájával, 1981-ben, az Írószövetség közgyűlésén – a cenzúrahivatal felállítását, mondván, hogy ki-ki könnyen eligazodhasson a tilalmak Mengyelejev-féle periódusos rendszerében. Persze ő maga is tudta, hogy nem véletlenül nincs ilyen intézmény, ugyanis a Kádár-korszakban egy ennél sokkal bonyolultabb paradigma volt érvényben. A tabuk és fétisek, a jelek és jelentések, a megfelelőnek tűnő, majd hirtelen tévesnek ítélt interpretációk világában a játékszabályok is esetiek voltak, folyamatosan átalakultak az aktuális érvek, szerzők, hivatalnokok kényszerű kooperációjának megfelelően. Igazi kulturális különbség volt a cenzorok és a lektorok között, s a Kádár-rendszer kulturális ipara inkább az utóbbiak szakmai tudását használta, mintsem az előbbiekét. Mert a ritka és nyilvánvaló esetektől eltekintve nehezen volt eldönthető, hogy egy mondat mit jelent, sértő-e és miként. Az sem volt mindegy, hogy ki mikor melyik műfaj szabályait sértette meg.

A magyar popzene politikai felelősének számító „könnyűzenei menedzser”, Erdős Péter kurva anyját emlegető CpG zenekar, a Nagy Imrére utaló, 1984-ben megjelent Nagy Gáspár-vers, az Öröknyár: elmúltam 9 éves vagy Jeles András Álombrigád című filmje mind másként, másért volt szubverzív. Ha ma ezeket az egymástól radikálisan eltérő műveket mint betiltott alkotásokat állítjuk egymás mellé, akkor a Kádár-rendszer osztályozási kultúráját idézzük fel és teljesítjük be.

Mert bármi jelenthetett bármit. A jelentés kontextus kérdése, a kontextus a jelentéselvárás, a jelentéselvárás pedig műveltség és világnézeti intenció kérdése volt. A tabuk és gyanúk rendszerének és a jelentéselvárás titkainak nagy olvasói, a kéziratokat, kiállításokat, köztéri műveket, filmforgatókönyveket szemlélő, engedélyező, értő lektorok, az állami és pártalkalmazottak és végül, de nem utolsósorban maguk az alkotók együtt teremtették meg és termelték újra azt az univerzumot, amit utóbb Kádár-rendszernek hívunk.

György Péter: A hatalom képzelete – Állami kultúra és művészet 1957-1980 között

Magvető, 2014

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

2871252 06/13/2016 US soldiers during a stop of the US armed forces in Riga in the course of the Dragoon Ride II of the Saber Strike-2016 international exercise. Taisija Voroncova/Sputnik
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.