Ebből indult ki az a buszvezető, aki a napokban perceken keresztül váratta az utasait a zárt buszban Kőbánya-Kispesten. A végállomás szinte üres volt, de a vezető ragaszkodott a kiszemelt megállóhoz. A buszon utazó olvasónk az alábbi panaszt tette a BKK-nál.
Ma reggel (szeptember 25.) 9 óra után a 148-as buszt vártam a Kós Károly téren; némileg késve érkezett, de nyilván, a közlekedést ezer dolog módosíthatja, semmi gond, kalkulál vele az utazóközönség. Rendben beértünk a végállomásra (KÖKI), mindenki készülődött a leszállásra; korosabb hölgyek diskuráltak róla, hogy sietniük kell a vonathoz, én Volánbuszt, más az önök járatát akarta elérni – lényegtelen.
Mindenki sietett – volna. Általában a 148-as buszok a beérkezési oldal egy szabad megállójában teszik ki az utasokat, a mozgólépcső közelében, ami nagyon praktikus, hiszen a minden irányba igyekvő utasoknak egy optimális leszállási lehetőség.
Adott időpontban – 8:27 -kor, ha emlékezetem nem csal – egy vagy maximum egyetlen járatuk állt ebben a hosszú fogadó-indító sávban, s legnagyobb meglepetésünkre sehol sem állt meg a buszvezető úr, hanem amilyen lassan csak lehetett végighajtott és bekanyarodott, hogy leparkoljon a bevásárló centrum bejárata előtti várakozó sávban. Ott azonban nem volt szabad hely. Megállt, hogy kivárja, majdcsak felszabadul egy parkolóhely.
Bizonyára önök is egyetértenek azzal, hogy a BKK utazóközönsége az önök járatait nem turistaként, városnézésre használja, hanem valahová igyekvő emberek – súlyos összegeket leróva az önök szolgáltatásáért – mielőbb, zökkenőmentesen szeretnének eljutni A-ból B-be úgy, hogy a jármű vezetője ebben aktív segítőtársuk. A nevezetes járatot vezető kollégájuk nem ezt a típust testesítette meg.
Egy hölggyel nagyon kedvesen kértük, hogy nyisson ajtót, ne álljunk hosszú percekig várakozva, mert lekéssük a továbbhaladásunkat biztosító járműveket. Amire is a busz vezetője dobhártyaszaggató üvöltéssel az alábbi instrukciókat és életvezetési tanácsokat adta: “Ne szóljon bele az én dolgomba! Ott állok meg, ahol akarok! Nekem ezt a helyet jelölték ki leszállításra utasításban! Fogja már be a száját!”
Miközben mi már-már könyörögtünk neki, hogy nyisson ajtót, s hozzánk csatlakozva többen is elkezdtek szólni a buszon, hogy le szeretnénk végre szállni. Személy szerint többször is kértem, hogy mondja meg, legyen szíves a nevét, de ezt vagy nem volt hajlandó, vagy a saját folyamatos őrjöngése okán nem volt lehetősége meghallani. Leszállva a rendszámra tudtam rohanás közben pillantást vetni: NCA-404.
Összesen kb. 5 percet tartózkodtunk így az állomás területén, ok nélkül akadályoztatva a továbbhaladásunkat azért, mert ez az ember így döntött, s minősíthetetlen hozzáállásával még a helyzetét/helyzetünket sem javította.
Tudom, ez nem számít “nagy dolognak” egy kívülálló számára. De amikor az óránként induló távolsági járatot kési le az ember így, s a kérésemre, hogy a már egyébként is késében lévő(!) buszon nyisson ajtót (a megállóöbölbe az első két ajtó befért volna, s szó nélkül, mindenki leszállt volna ott mielőbb), az volt az odaordított válasza, hogy “ha olyan munkája van, hogy busszal kell járnia, vegye tudomásul, hogy ott száll le, ahol én akarom”, illetve “ha nem tetszik, menjen el oda dolgozni, ahová nem busszal kell járnia”, azt hiszem nincs ember, aki nem jött volna ki a béketűréséből.
Addig húzta az időt, hogy mire leszálltunk, a szemközti oldalon megérkezett és letette az utasait a járat következő autóbusza, leállva a “szokásos” helyre. (Ezt lefotóztam.)
Kérem, mérlegeljék, hogy a kollégáikat mikor és milyen jellegű munkaalkalmassági vizsgálatra küldik el, továbbá ha szükséges, álljon rendelkezésére pszichológus vagy terapeuta, esetleg ideggyógyász, de a saját problémáját ne a fizető utasokra vetítse ki és ne vegye ahhoz a bátorságot, hogy ordítozva kioktassa, vegzálja a már félsírásban a leszállásért könyörgő utasát és öntörvényűen ossza az észt és a tanácsait. Senki sem kíváncsi rá. Mi csak gördülékenyen utazni szeretnénk. Nem a KRESZ-t akartuk átíratni vele.
