Már évek óta Magyarországon töltjük a nyarat. Nagy kedvencünk a Balaton, de tavaly eljutottunk a Tisza-tóhoz is egy rövid időre. Megtetszett, ezért idén visszatértünk. Biciklivel, ahogy már egy ideje szoktuk. Mert olyan jól kiszellőzik tekerés közben az ember feje. Mellékhatásként pedig jó pár meglepő, életszagú tapasztalattal gazdagodtunk.
„A magyar reformok működnek!”
Pár napja úton voltunk már, amikor bekúszott a képbe az ismert plakát: „Nálunk nagyobb a gazdasági növekedés, mint az EU-ban! A magyar reformok működnek!”
Amire félhangosan annyit szűrtem ki a fogaim között: a fenéket! Mert addigra már láttam, amit láttam.
Ezután egész úton ez az üzenet zakatolt a fejemben, főleg hogy nap mint nap számos olyan dologba futottunk bele, ami nem vágott egybe a tacepao felkiáltójeles „igazságával”.
Például akkor, amikor olyan aszfaltozott úton jártunk, aminek nem lehetett látni az eredeti színét, mert folt hátán folt volt. A világosszürkétől a feketéig minden árnyalatban és méretben pompáztak a javítgatások nyomai. De a szorgos foltozgatás mellett is sok volt a kráter, amihez hozzájöttek puklik. Autó kevés járt, úgyhogy nyugodtan kacsázhattunk, hogy kikerüljük a legnagyobb döccenőket. De nem bosszankodtunk, hiszen nyaraltunk. Eszembe jutott viszont az Orbán-lagzi, meg az, hogy előtte hirtelen eltűntek több évtized után Csabdi és Tükröspuszta útjairól a kátyúk.
Turistaparadicsomban – WC-papír, szappan nincs
Panaszkodok itt, azt meg nem is mondom, hogy mennyire elbűvölt minket a táj, a természet szépsége, a víz, a helybéli emberek közvetlensége. Csodás volt evezni a tavon, nézni az élővilágot, úszni, biciklizni. Nem cseréltem volna el semmilyen puccos tengerparti nyaralással. Kikapcsolt, feltöltött minket a rengeteg élmény. A hiányosságokat pedig elfogadtuk, úgy tekintettünk rájuk, mint a kaland részeire.
Látszott például, hogy az önkormányzatok igyekeztek kitenni magukért, hogy amennyire lehet, szépek legyenek a strandok, és tiszták. Annak ellenére is, hogy a vendégek egy része szanaszét hagyta a hulladékait. Arra viszont úgy tűnik, már nem futotta, hogy WC-papír meg szappan is legyen a mosdókban. Észleltük, és alkalmazkodtunk.
A strand Tiszafüreden egyébként ingyenes volt, Abádszalókon pedig a helybéliek ingyenes bérletet válthattak, a helyben megszállók meg minden napra karszalagot kaptak (az üdülési díj fejében) a szálláshelyen.
Megfigyeltük, hogy délután, estefelé egyre többen jöttek fürödni, beszédjük alapján helybéliek. Sokuknak fürdőruhájuk sem volt, pólóban, rövid gatyában pancsoltak önfeledten, gyerekek és felnőttek is. De legalább ennyi jutott nekik a jóból.
Viszont akármilyen szegénység is lehet errefelé, soha semmi nem tűnt el a többször órákra is őrizetlenül hagyott holminkból. Pedig volt olyan strandolótársunk, aki ettől rettegett.
Csak annyit dolgozz, amennyit fizetnek!
Egyik nap a strandon asztalt kerestünk a közértben reggelire vett kaja elfogyasztásához. Mint kiderült, közmunkások mellett kértünk helyet. A két középkorú nőnek társaikkal együtt az volt a dolga, hogy a hatalmas területen összeszedje a szemetet, meg kitakarítsa a mosdókat. Éppen a hajnali etap utáni pihenőjüket tartották, amikor melléjük telepedtünk.
Az egyikük már nem bírta az ücsörgést, és kisvártatva felpattant, hogy fusson egy kört a WC-kben. Merthogy kora reggel is úgy járt, hogy mire végzett, valaki összekoszolta. Még egyszer meg kellett csinálnia. Aggódott, hogy megint hasonló történik.
A másik nő azonban nyugalomra intette volna, érezhetően nem először magyarázva társának: az a havi 51 ezer forint (=napi 1700 forint) amit kapnak, annyira kevés, hogy igazán belefér egy kis pihenő. Mert neki meggyőződése volt, hogy a kapott pénzhez kell belőni az elvégzett munkát.
Valahol magamban igazat adtam neki. Hiszen ennyi erővel foglalkoztathatnák őket rendesen is, és akkor legalább a minimálbért megkaphatnák. De nyilván az önkormányzatnak így olcsóbb. Meg az agyonfényezett foglalkoztatási statisztikához is kellenek a közfoglalkoztatottak. Különben hol is lenne a tíz évre ígért egymillió új munkahely időarányos teljesítése? Meg azok nélkül, akik inkább külföldön keresik a boldogulásukat. Hogy a környékbeliek közül is jó páran dönthettek így, arról árulkodott az eladó házak hirdetéseire pingált telefonszám, amelyek közül nem egy kezdődött külföldi előhívóval. Mert a magyar reformok ugye működnek.
De mielőtt rásütnék alkalmi asztaltársunkra, hogy lógós: alighogy megosztotta velünk, mit gondol fizetség és munka összefüggéséről, már fel is szökkent szemetet szedni.
Ruhabolt? Az itt nincs!
Valahol Abádszalók és Tiszafüred között tekerhettünk éppen, a bicikliúton (vagyis a tó melletti töltésen), amikor a fenekén elszakadt a nomád túrához nem sajnált kiszolgált nadrág. A pedálozás közben pedig egyre tovább repedt az anyag és nőtt a hasadás. Megkérdeztünk egy helybélit, melyik földúton merre menjünk, hogy a közeli faluba elérjünk. Mert gondoltuk, csak van valami bolt, ahol lehet kapni egy másik nadrágot.
De nem volt. Viszont a következő faluban találtunk egy turkálót, ahol csak a méretválaszték hibádzott. Azt az útbaigazítást kaptuk, hogy a falvakban nem érdemes próbálkoznunk. Legközelebb csak a két városban van ruhabolt: kínai. Mert annyira kevés a pénzük az embereknek, hogy még a három falura jutó egyetlen turinak is alig van bevétele. A kínaiban aztán megoldódott ez a probléma is, szinte baráti áron. Mert a magyar reformok működnek.
Éhesen, vonatra várva
Hazafelé jövet Hevesbe értünk éppen, hogy vonatra szálljunk. De inkább nem vártuk meg a vicinálist, mert másfél óra múlva jött volna következő. Hozzáteszem, addig már több helyen is megálltunk vonatot nézni, de mindenhol 2-3 órát kellett volna várnunk. Meg azt sem tudtuk, hogy a kis piros vonatokra felengednek-e biciklivel. Az állomásokon meg sehol nem volt senki, akitől megkérdezhettük volna. Csak a kihalt épületeket találtuk, meg a menetrendet. Így jár, aki előre nem tájékozódik. Jobb híján továbbtekertünk, Kál-Kápolnában bízva.
Heves egyébként keresztbe-kasba fel volt túrva, útépítés miatt (jó előre megmondta ezt nekünk Józsi, az egyik út menti kocsmában). A forróságban bolyongó motorossal, meg autóssal is találkoztunk, akik tőlünk kérdezték, hogy merre a merre. Mert GPS-en kifogott ez a helyzet, és az útbaigazító táblák sem sokat segítettek. Kerékpárral mi könnyen leküzdöttük az akadályt, miután egy helybéli jól eligazított, merre van az állomás.
Szóval kora délután volt, és mi még nem ebédeltünk. Ami nem egy tragédia, de éhesek voltunk, és előre megbeszéltük, Hevesen eszünk. Ahogy azonban keresztülmentünk a városon, nem láttunk nemhogy éttermet, de még egy büfét sem. Továbbkerekeztünk, és közben nagyon figyeltük az utat, hogy hol tudnánk megállni, enni. Az első faluban bolt került az utunkba, ám hiába mentünk be, mert 3 óra körül nem volt se kenyér, se kifli, se zsemle, nagyjából semmi, amiből valami azonnal fogyasztható szendvicset lehetett volna eszkábálni, és befalni a lépcsőn ülve. Mert csak annyit rendel a boltos, amennyi tutira elfogy aznap. Büfét, éttermet meg egészen a kál-kápolnai állomásig nem láttunk, amerre az utunk vezetett. Legalábbis olyat nem, ami nyitva lett volna. Enyészetnek esett büfébodegát viszont nem is egyet. Lehet persze, ha másfelé megyünk, nagyobb szerencsénk lett volna.
De mégis úgy tűnik, ahogy ruhaboltot, úgy büfét sem igen tudnak eltartani azok a települések errefelé, amelyek nem a turisták által sűrűbben látogatott helyeken vannak. Bár ha visszagondolok, a két kedvelt célpontnak számító tisza-tavi városban is számos bezárt étterem és üzlet árválkodott, gazzal benőve, betört ablakkal, lekonyult „eladó” táblával. Azon gondolkodtam, ehhez képest mi lenne, ha még a reformok sem működnének.
Happy end volt: Kál-Kápolnán hamar jött a vonat, és a biciklit is feltehettük rá. Pesten meg ahogy megérkeztünk, bepótoltuk az ebédet a Keletiben, egy büfében.
