Pokolian át tudom élni ezt, annyi otthonom volt, és annyit vesztettem el. Bennük az életem. Egyik legszebb és legdrámaibb korszakomat szegedi otthonaim őrzik (négy volt). Színházat csinálni hívtak ide 1982-ben, barátaimmal. Nem éppen könnyű helyzetben, mert a közönséget az előző vezetés elidegenítette, vissza kellett szoktatni a színházba. Mégpedig úgy, hogy a nagyszínházat renoválás céljából hosszú évekre bezárták, ezalatt mellette, a „Moziban” működött a próza az opera és a balett. De itt is lehetett jó színházat csinálni. Hőskor volt, de remek partnerekkel, remek társulattal. Az igazgató, Nagy László, bírta a város és a párt bizalmát, ő pedig a védernyője alatt hagyott bennünket szabadon dolgozni. Engem irodalmi-művészeti vezetőként, régi barátomat és munkatársamat, Sándor Jánost főrendezőként, az operatársulatnál pedig Oberfrank Gézát főzeneigazgatóként. Kell egy csapat! – szól a szállóige. És ez pompás csapat volt. A közönség – mely Bodrogi Gyula szállóigéje szerint mindig zseni – nyomban kapcsolt, megtöltötte színházunkat még (az általam egyébként kedvelt) átmeneti „Moziban” is, pedig a közönség, bármennyire zseni, nagyon kényes a jó helyszínre. Prózában, operában, operettben színvonalas és közönségbarát színházat csináltunk. Hat évig. Amikor elkészült a nagyszínház és visszaköltöztünk, hatalmas gálaműsor keretében, ott volt a teljes kulturális elit, elsősorban a színi szakma. És én aggódni kezdtem. Mert ez a Szegedi Nemzeti lett akkor az ország legpompásabb színháza. Azt mondtam a barátaimnak: „Készülődjetek. Ez a színház túl szép, el fogják irigyelni.” Így is lett. Egy évvel később ugyanaz kapta meg a színházat, aki előttünk elidegenítette a szélesebb közönséget. Megint a guruknak szólt a színház.
Szerettem Szegeden élni. Nagy város, de nem nagyváros. Hektika és zaklatottság nélküli. Emberi léptékű és gyönyörű, a XIX. századi nagy, tragikus árvíznek köszönhetően: ezt a várost tervezték, okosan és nagyvonalúan. Élveztem, hogy nem kellett autóba ülni akár hetekig. Az egyetem, az Akadémia, különböző főiskolák és intézmények, a nyári szabadtéri játékok jelenléte mindenkori frissességet és szellemi hátteret nyújt a városnak. Migréneseknek nem ajánlott, mert az ország legmélyebb pontja. De mindenkinek akklimatizálódnia kell itt. (Minden tekintetben).
Egyszóval gyönyörű éveket töltöttem itt. És most a párommal – akivel itt kerültünk össze – újból és nem először érzelmes utazásra mentünk a városba, a hagyományos kortárs zenei fesztiválra, melynek zárókoncertjén ő is énekelt. Végigsétáltunk az egyre szebb Kárász utcán, pergetve emlékeinket a nagy „Mozi-korszak”-ból. Felidéztük Mensáros Lászlót, haláláig legjobb és legrégebbi barátomat, aki Galopp a Vérmezőn című darabomat itt is játszotta, a pesti Madách Kamara-beli siker után, és aki bemutatott egymásnak bennünket. És elmentünk kultikus vendéglőnkbe, a Tisza-parti Kiskőrössy Halászcsárdába ebédelni. A teraszról néztük a késő őszi folyót: a Tisza gyönyörű, télen, nyáron, mindenkor. A régi, kedvesen falusi alapépületet megtoldották, ezek szerint jól megy a bolt, aminek örültünk. Megnéztem az újabb árvízi jelzéseket. A 2000-es alaposan ellepett volna, karnyújtásnyira a fejem felett állt a víz. A 2002-es árvíz a számig ért.
A régi kultikus étrendet kértük. A nyolcvanas évektől minden halászlevet az ittenihez hasonlítunk, ez az etalon. Tiszai vegyes, belsőséggel: rendben, ez még mindig a régi varázslat. Csak azt nem értem, hogy jó ideje a hal-belsőség mindenütt csak a tejet jelenti, ikra sehol: a férfi halaknál is terjed az impotencia? A túrós csusza mellé friss haltepertő: ez is rendben. És itt, ha kérem, nem csak ígérik, hanem valóban odasütik ropogósra a csusza alját. Az egészhez illatos Irsai Olivért kortyoltunk. És dúdoltuk az ősrégi örökzöldet: Sentimental Journey.
