Horvátország, ez a mázlista ország birtokolja a világ legszebb tengerpartját, mely cikk-cakkjaival, töméntelen szigetével az Adria olasz oldalának sima vonulatú partjához képest ugyanazt a földrajzi távot megsokszorozva kapta ajándékul a természettől. A történelem hatalmainak nem mindig barátságos, de mindig mohó érdeklődése gondoskodott a megfelelően mozgalmas múltról, a legrégebbi és legjobb fekvésű településeknek turbulens történelme van. De a különböző hódítások után mindebből csak a korlenyomatok szépsége maradt.
Azt szokták mondani, hogy Isztria (mely egy nem akármikor, hanem a bronzkorban itt élt „hisztri” nevű törzs emlékét őrizve lett Isztria) népek és nemzetek találkozóhelye; ez békeidőben kultúrák és nyelvek, s ezáltal jó ételek és jó borok kavalkádját jelenti. Az elmúlt évtizedekben végigjártam szinte mindent, Dubrovniktól Rovinjig, a szigeteket Korculától Mali Losinjig, de legemlékezetesebb kalandozásaimat, két ízben is, atyai-anyai barátaimmal, a nagy költő és festőművész Vas István-Szántó Piroska házaspárral abszolváltam, valamikor a hetvenes években. Pocsék Daciámba gyömöszöltem szegényeket, mégis remekül éreztük magunkat. Az egyik alkalommal bejártuk Isztriát, szegényebb belső tájait is. Például megkerestünk egy eldugott Beram nevű falut, melynek kis templomában csodás naiv haláltánc-freskók találhatók. E látogatás hatására Szántó Piroska megrendítő halál utáni képek sorozatát festette, most is őrzöm a templomban izgatottan firkált vázlatainak egyikét.
Majd a tengerpartra érve kikötöttünk a festői Rovinjban, ahol a régi kikötőben tarkán sorakozó régi házaik előtt feketében üldögéltek az öregemberek. Vasék el voltak bűvölve a hangulatos városkától. „Maradjunk pár napig itt!” – mondták. A kikötővel szemben, a buja növényzetű Vörös Szigeten vettünk ki szobákat egy jó szállodában. Éjjel iszonyú asztmaroham jött rám, orvost kellett hívni, motorcsónakon jött át az éjszakában: injekció. És azt mondta, azonnal menjünk el innét, mert ezen a szép buja Vörös Szigeten valami virágzik (már nem tudom, micsoda), az egész környéket beborítja, asztmásoknak pokol. A védett klímájú Opatiját javasolta, ott most is pollenmentes a levegő.
Valóságos gyászmenetben vonultunk át az osztrák-magyar monarchia atmoszféráját ma is őrző, a régi világ divatos, mondén fürdőhelyére. Szántó Piroska teljes rusztikus lényével utált mindent, ami mondén, Vas István pedig nem ezért utálta Abbazia-Opatiját, hanem mert gyerekkorában a polgári szokásokra sokat adó apja mindig ide cipelte a családját nyaralni. De üldögélős kávéház volt Opatijában, úgyhogy ő végül megbékélt a helyzettel. Piroska kevésbé. Amikor a Hotel Kvarner sós párájú, melegített tengervizes medencéjében inhalálva és a tiszta klímától megnyugodtak gyulladt hörgőim, gyorsan mentünk tovább.
De én azóta is szeretem Opatiját, sokszor jártam itt, például tavaly is, ezen a nyáron pedig kétszer volt szerencsénk egymáshoz. Valamikor egy déli szigetre vágytam, most inkább itt volna jó egy téli lak, az undok telet langyosban átvészelni. Imádom egymás hegyén-hátán a sok tengerparti vendéglőt, mind más. Most egyik nap a Savoy teraszán, fantasztikus kilátással, ettük az elmaradhatatlan calamarit, ezúttal csalódottan, mert sápadt volt és kaucsukszerű. De feledtette másnap száz méterrel odébb a La Vongola pompás langusztája és a finoman fűszerezett Szent Péter-hal. Amikor pedig, érzelmes utazásként, Rovinjba kirándultunk (ahol a kikötőben már nem ülnek házaik előtt festőien azok a régi öregek), bocsánatot kértem megboldogult barátaim szellemétől a harminc év előtti fulladásos exodusért, és egy hangulatos kikötői trattoriában (csak találnám a cédulát, melyre a nevét följegyeztem!) magunkhoz vettük az ő emlékezetükre idei szezonunk legízletesebb calamari frittijét. Miáltal a rajongva szeretett tintahal is visszakerült az őt megillető piedesztálra.
