A Társaság ökológiai és kulturális programokat tervez és teljesít, motorja az ügyvezető Szunai Miklós. Engem is becsalogattak a tiszteletreméltó személyekkel kipárnázott vezető testületbe, habár néhány éve igyekszem elhárítani az ilyen közéleti hívásokat (írni akarok és színházat csinálni).
Ennyi felvezetés kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mit kerestem Prágában, Venceleket (Václavokat) látogatva. Létezik egy Széchenyi Aranyérem, mellyel a demokratikus átalakulás fontos szereplőit tünteti ki a Társaság. Göncz Árpádnak és Kosáry Domokosnak a közelmúltban én adhattam át, laudáció kíséretében, a kitüntetést. Majd úgy döntött a kuratórium, hogy a következő Václav Havel lesz, az egykori szovjet tábor szétbomlasztásának egyik emblematikus alakja, a nagy rendszerváltozás többszörös államelnöke. És őt is én köszöntsem a kitüntetés átadásakor. Így kerültem Prágába, egész delegációval, hosszú egyeztetés után, hiszen Havel több hónapos kezelés után nemrég tért vissza Amerikából. Egy patinás, egykori mágnáspalota freskótermében zajlott az esemény, rövid magyar koncerttel, majd dedikációval. Végül kellemesen borozgatva beszélgettünk, író az íróval, de ez már privát szféra. A magyarokkal szimpatizáló elnököt meghívtam Budapestre, nem mint politikust, hanem mint írót, egy szerzői estre. Örült neki és elfogadta.
Ez volt itt az első és legfontosabb Václav/Vencel találkozásom. Minden jó városhoz, de Prágához különösen hozzátarozik a szabad lődörgés. Nemcsak szép, de remek hangulatú a város. (A szépség- és hangulatváltozásokról különböző történelmi korszakok tükrében a következő héten még szót ejtek.) Most csak annyit, hogy odarepülésünk délutánján első utunk természetesen a Vencel térre vezetett. Az ember csak adja át magát a városokról kialakult legfőbb közhelyeknek, azok ugyanis nem véletlenül alakultak ki. Ennek a sajátságosan emelkedő térnek, melynek tetején a kupolás Nemzeti Múzeum trónol, különös varázsa van. Mint sokat megélt közép-európainak, sajnos kitörölhetetlen emlékképem, ahogy e varázslatot brutálisan megtörve terpeszkedik a téren, a ‘68-as bevonulás ronda szimbólumaként, a bontakozó szabadságra meredő ágyúcsövével egy szovjet tank. És emlékszem arra az augusztusi hajnalra, amikor tehetetlenül sírva hallgattam a rádiót a baráti államok baráti bevonulásáról, eltiporva a bársonyos forradalmat.
Ez a komor, szégyenletes emlék most is felbukott belőlem, ahogy a derűs nyüzsgésbe vegyültünk párommal, élvezve a szép épületek, szállodák, éttermek, üzletek együttesét. Az egész város ragyog. Ez egyfelől a csehek „tüchtigségét” dicséri (ami kétségtelen tény a magyar slampossággal szemben). Másfelől óriási szerencséjük volt, hogy Prágára csak a háború végén pottyant, akkor is tévedésből, egyetlen bomba. Budapestet pedig ‘45-ben is meg ‘56-ban is romhalmazzá lőtték és bombázták.
Ez a jó kis lődörgés a Vencel téren volt a második Václavunk. Harmadiknak a Restaurant Svatého Václava kínálkozott a sokféle étterem közül a téren. Remek, előző századfordulós belső, a régi közös Monarchia jegyeivel, de mi kiültünk az utcára, imádom a sürgölődést nézni. Kötelezően Becherovkát kértünk aperitifnek, meg Betont: long drink, Becherovka tonickal, most fedeztük fel, remek ital. A meleg miatt lemondtunk a levesről, s minthogy itt híres a sült félkacsa, az előételről is. Két félkacsa az egy kacsa. Íze és állaga felséges, minden hajlatában remekül ropog. Természetesen párolt lila káposzta jár hozzá, kétféle knédlivel, kenyeres és krumplis, kis kancsóban pecsenyemártás. Uramisten, ezt csak bőséges sörrel lehet enyhíteni. Testi-lelki jóbarátom a Pilsner Urquell, otthon is ezt iszom, ha sört és nem bort iszom, de csapolva – a csapolt sör más világ! – most ittam először. Vesekő-tulajdonosok, figyelem! A Pilsner Urquell, az alapforrásvíz összetétele miatt, az egyetlen sör, mely oldja és megakadályozza a kőképződést. Ez való igaz. De nem rossz ideológiának sem („ugyan, drágám, kell a vesémnek!”).
