Igaz, egyik sem járt olyan iszonyú romhalmazzal, mint a budapesti. Mikor vége volt, és februárban kibújtunk apám (az enyém már nem lehetett: 1951-ben „szocializálták”) rózsadombi villájának pincéjéből, ahol gyakorlatilag karácsonytól éltünk, és elénk tárult először a tőlünk látható Vár, később az egész város, én gyerekfővel azt gondoltam: ez örökre így marad, ezt a romhalmazt soha rendbe hozni nem lehet. (Életem egyik alapélménye, hogy ezt is lehet: a meggyötört emberek fantasztikus élni akarása, az újjáépítés heroizmusa.) 
Ami e szörnyűség gasztronómiai oldalát illeti (végül is ezért írom ezt a cikket), a következők jutnak eszembe. Anyám dunsztos üvegekben tárolt, csodásan savanykás nyúlpástétoma. Már a nyilas vészkorszakban, 1944 őszén autójával – melyet néhány nappal később a nyilasok, akárcsak az apámét, elkoboztak – megjelent Studinka Elemér bácsi, nagyhangú, mindig jókedvű „Lebemann”, és a csomagtartóból kirámolt tizenkét vadnyulat. Ő lőtte (nagy vadász volt), és elhozta nekünk. Anyám megnyúzta mind (a felvidéki úrilányoknak mindenhez kellett érteniök, így nevelkedtek), pácolta, megdarálta, és befőttes üvegekbe rakta. Ebből éltünk hónapokon át. Meg az egyik virágágyásban elvermelt krumpliból, amit gáz és villany híján a petrofóron főzött (kis, hordozható petróleumfőző, ostrom esetén mindenkinek csak ajánlhatom). Ennek üzemanyagából valamennyi ráloccsant az ugyancsak életmentő fél zsák sárgaborsóra. Az enyhén petróleumos sárgaborsó-főzelék azóta is egyedülálló gasztronómiai élményem. Apám, akinek súlyos eperohamai voltak régen, például minden hüvelyestől, úgy ette a petróleumos borsót, mint a huzat. S ha még nem volt elég a hüvelyesekből, néha egy kis tarkababbal tarkítva. Hiába, a szükség a legtökéletesebb orvos. Pedig fő kedvence (nekem is az) a homár volt a háború előtt. (Emléket is állítottam neki „A homár páncélja” című regényemben.) De az ínyenc a pokolban is ínyenc. A történelmi helyzettől függően pompás lehet a petroborsó is.
A háború utáni ország kollektív étkeztetése a Rákosi-korszak üzemi grízes tésztája, gránátos kockája (magyarul grenadírmars) érintésével elért a jóléti csúcsig: rántotthús pirburggal és koviubival. Hozzá a folyékony kenyér, ahogy váltig aposztrofálták a pocsék sört. Sokan elakadtak itt. Még ma is érzékelhetően. Generációs átöröklődés vagy micsoda. Gyakran találkozom ezzel az anakronisztikus jelenséggel, holott egyrészt utazik az ország, másrészt itthon is tele vagyunk végre idegen konyhák kínálatával. Láttam már anyagiakkal bőségesen ellátott családot utazni, mindvégig azon a bizonyos rántotthúson rágódva bármely pontján a világnak. Tenger gyümölcsei, francia, olasz, thai, kínai, indonéz konyha, japán sushi? Nem! Rántotthús életre-halálra.
A monogámia szép és dicséretes dolog. A házasságban. De az ízlésvilágban ízlésficam. A hűség a marhapörkölthöz egyszerűen marhaság (hogy stílszerű maradjak). És egyáltalán: a magyar konyhához. Amit lehet szeretni és érdemes szeretni (én nagyon szeretem), csak a kizárólagosság ebben az esetben a szegénység – lelki szegénység – jele. Ez némileg olyan, mint a nyelvtudás. Ahány nyelvet tudsz, annyival érdekesebb a világ. És annyival érthetőbb. Nemcsak a kommunikálás lehetősége, hanem az észjárás miatt is. Ahányféle konyha, annyi észjárása (ízjárása) a népeknek. Varietas delectat. A változatosság gyönyörködtet. Ízlés-poligámia: ez az egyik legfőbb mozgatója a világnak. Akárcsak a navigare necesse est fontos latin bölcsessége. A hajózni szükséges (vagy hasznos) ösztöne, vágya, belső parancsa nélkül még mindig lapos volna a Föld, és a tengerek lefityegnének a szélén. És azt hihetnők, hogy szerte a világon mindenki paprikáskrumplit eszik, meg rántotthúst koviubival. A világmegismerés fontos és élvezetes része a gasztronómiai házasságtörés. Ízlések gyönyörűséges háreme a világ.
