Newton is így volt az almával, amikor látta lepotyogni a fáról, és beléhasított a felismerés, hogy tulajdonképpen mért potyog az alma mindig lefelé, sohasem fölfelé? És fölfedezte a gravitációt.
Gyerekkoromban mindig úgy képzeltem a szendvics föltalálását, hogy Mister Sandwich utazott valahová, olyan régen, hogy még delizsánszon, és azt mondta otthon: „Anyukám, hosszú az út, ki tudja, hol váltunk lovakat, csomagolj nekem valami elemózsiát”. És a derék asszony készített mindenfélét, sonkát, bélszínt, ürücombot, meg egy fél cipót. Amikor Mister Sandwich megéhezett a rázós delizsánszon, utastársaitól elnézést kérve kibugyolálta a batyut, melyből már az első zökkenőnél kiugrott az ürücomb egyenesen a szemben feszítő, kellemetlen arcú lady ölébe, a sonka pedig a lady még kellemetlenebb pofájú törpebulldogja elé, aki csámcsogva és nyálazva nyomban el is tüntette. Mister Sandwich ekkor a megmaradt elemózsiához bicskájával egy szeletet vágott volna a cipóból, de ehelyett a következő zökkenőnél hasbaszúrta magát. Ez lehetett az a pillanat, amikor Mister Sandwich, vérző hasára szorítva tenyerét, azt mormolta: „Ha túlélem ezt a harakirit, legközelebb szendvicset készíttetek útravalónak az asszonnyal. Majd elmagyarázom neki, mi az.”
Így fantaziáltam a szendvics megszületéséről, míg felnőve aztán megtudtam, hogy Lord Sandwich valóban létezett, a XVII. század második felében élt (tehát ezért nem kapott Nobel-díjat). A legenda szerint sajnálta az időt, hogy klubjában az étkezéshez felálljon a kártyaasztaltól, ezért odahozatott két kenyérszelet között egy darab húst. Ez volt az első szendvics. Gazdag, befolyásos politikus volt, korruptságáról híres, olyannyira, hogy John Gay őt mintázta meg „Beggar’s Oper” (Koldusopera) című darabjában. (Brecht a zseniális darab alapötletét John Gay-től kölcsönözte.) Bicska Maxi tehát nem más, mint Lord Sandwich irodalmi hasonmása.
Egy jó szendvicsnél jobb harapnivaló alig létezik. Sok mindenről van jó emlékem, tájakról, tengerekről, városokról, de a legjobb szendvicslelőhelyek is úgy élnek emlékezetemben, mint az Akropolisz vagy a nápolyi öböl. Az első nyugati útlevélhez 1963-ban nemcsak a mozgásszabadság, a Louvre és az Eiffel-torony kapcsolódik, hanem a Quartier Latin-beli barangolások megannyi szendvicse. Minden sarkon kapható a ropogós baguette, mert folyamatosan hozzák frissen a péktől, és kétoldalt rózsásan fityeg ki belőle a bőségesen belerámolt sonka. Vagy az a pék Rómában, a Campo dei Fiorin, azok a mindig friss, meleg, ropogós mindenfélék, fokhagymás olívaolajjal megkenve, benne pármai vagy egyéb sonkaszeletekkel. Vagy…
De álljunk meg! Ezzel szemben milyen a Magyar Szendvics? Puha és elázott, új korában is megöregedett, tegnapi tegnapelőttiség. Speciális taplóból készül, netán öreg szivacsból vagy gumírozott molylisztből. A belseje meg van ijesztve normális ízlelőszervvel nem érzékelhető mennyiségű, vizes álsonkával. A hiányzó bélést pótolják keményedésnek indult mustárral vagy múltheti majonézzel. Nemhogy nem roppan frissen a fogad alatt, hanem el se tudod harapni, elgyalogolhatsz a nyolcadik kerületből Lajosmizséig, amíg a gumiszerű falat enged és leválik az alaptól. Szerintem a Magyar Szendviccsel nem lett volna szabad beengedni bennünket az Európai Unióba. Lord Sandwich sem lehetett annyira korrupt, hogy ezt megengedte volna.
