Az Eszterházy-rostélyos szintén nem az étlapokba vésett maradandóság legkívánatosabb formája. Én sem örülnék egy Görgey-rántott velőnek (emlékeztetőül az ácsi csatára, amikor Görgey Artúr olyan fejsebet kapott, hogy tábori orvosa tanúsága szerint látszott az agyveleje). Az „à la Rossini” kompozíciókkal nincs bajom, hiszen a jó étvágyú mestert a szakácsművészet szinte jobban érdekelte, mint az operaművészet. És ezerszer legyen áldott a nagy színészdinasztia atyja a Pethes-levesért, de ezt valóban ő találta ki, a totális húslevest, melyben benne van a konyhavilág, még a remegő csontvelő is, mellette a melegen illatozó pirítóssal. Ezt ma már szinte sehol nem hívják Pethes-levesnek, pedig néhány évtizede még az volt.
De térjünk vissza Jókaihoz. Nem a bableveshez, hanem a Mórichoz. Kedves városa volt Balatonfüred, Róza asszonnyal sok időt töltött itt (kötelezően az íróasztalnál is, mert szigorú volt a múzsája, akit óvatlanul feleségül vett). A Jókai-villa most lett a városé, mely bizonyosan jó gazdája lesz. Füreden ugyanis nagyon szépen él és működik a lokálpatriotizmus, és jó ideje kitűnő polgármesterek sora váltja egymást, pártfüggetlen elhivatottsággal szépítve és fejlesztve a várost. (A jelenlegi most lett – méltán – az év polgármestere.) Gyönyörű a város, minden évben új meglepetésekkel szolgál, a főtér Közép-Európa egyik legszebb terének számít már. Balatoncentrikus fürdőváros jellege mellett hagyományosan kultúraápoló és -vonzó, a régiek mellett olyan régi-új hagyományokkal, mint a Nobel-díjas Salvatore Quasimodóról elnevezett költőverseny (magam is alapítója és kurátora voltam), vagy a Jókai-napok ünnepsorozata.
Idejárt gyógyulni a fél magyar irodalom. Nekem is mindig kedves városom volt. Töméntelen emlék köt ide, de ne tessék megijedni, nem kezdem mesélni. Atyai barátaim sora élt itt (vagy Tihanyban, Sajkodon, Csopakon). A legjobb csigát Illyés Gyulánál ettem, aki maga gyűjtötte és készítette el a felséges csemegét. És a nagyszerű szobrász, Borsos Miklós tihanyi kertjének kapuján a maga formálta kőkutya remélhetően ma is ott őrzi a házat, alatta Illyés ideköltött versével: „Nem haragom, / alakom / őrködik / e falakon”.
Ezúttal a Jókai-ünnepség zárónapjára hívtak meg, ugyanis „Mikszáth különös házasságai” című kétszemélyes darabomat játszotta vendégelőadásban két remek színész Nagyváradról. (Hajdú Géza és Körner Anna 1984 óta járja a világot vele, kisebb-nagyobb szünetekkel.) Jó volt megint látni őket, és jó volt megint látni Füredet, a Jókai-villát, a kerektemplomot, ebédelni a Blaha Lujza étteremben. Remek volt a nagy borászok, Figula Mihály és Jásdi István élményszerű borait inni (ez utóbbinál esti pinceszeren).
És mindenekelőtt felavatni, legalábbis a magam részéről, a frissen épült, és még be sem fejezett Silver Resort Hotelt. Saját kikötővel, vitorlásflottával, külső-belső medencékkel, wellness-kínálattal, a rómaiak fürdőkultúráját idéző gyönyörökkel. A Balaton-partra ívelt épületkomplexum szép és eredeti, sok terméskő és faanyag harmonizációval. És végre csak két emelet, illik a Balatonhoz. Már megnyílt, de még építik, tehát lehet korrigálni, ezért hadd mondjam: az erkélyek között rengeteg jó fából valahogy sikerült olyan válaszfalakat konstruálni, melyek egyáltalán nem választanak el. Kis munkával zsaluszerűvé lehetne alakítani. Aztán: egy négycsillagos szállodában elképzelhetetlen, hogy poliészterpaplanok legyenek. Aztán: a szoba kétszemélyes, de az erkélyen csak egyetlen szék árválkodik. A hűtőszekrény rosszul hűt, valószínűleg túlságosan be van építve. A reggeli nem elég nagyvonalú, a croissant pedig vén, és nem is hasonlít e finomságra. Ilyen nagyreményű szállodának érdemes minden részletre odafigyelni. A hely szelleme most már kötelez.
