Ez helyenként szó szerint értendő, divat lett egyes lokalitások előtt kialakítani egy homokplázs csíkot, hívogató fekvőszékekkel. Az emberek kiheveredtek, mondjuk a Karl Liebknecht és a Spandauer sarkán a fiatalos Malibu kávéház homokplázsára, és fütyülve a forgalomra, jól érezték magukat.
Vagy ahogy végigsétáltunk az egyáltalán nem elegánsnak mondható, nem éppen széles, de nagyon hangulatos Oranienburgeren, a szinte összefüggően az utcára kiköltözött vendéglők során. Bűbájos másod- és harmadosztály, elsősorban szintén tele fiatalokkal. Miközben jár-kel a villamos, de egyáltalán nem zavar, mert Berlinben halkan siklik és suhan. Egyébként itt láttunk megállni, felszállókra várni és tovább suhanni egy különös ezüstszürke villamost: Strassenbahn-Bar, hirdette oldalán az öles felirat, azaz mozgó bár. Nem kérdeztem utána, de nyilván felszáll a ráérős ember egy italra, és kortyolgatva járja a várost, ahogy a villamos viszi. Rajongok az ilyen játékos ötletekért, a jókedvű ember találja ki, és a jókedvű ember használja.
Két viszonylag új látnivalót akartunk mindenképpen megnézni. Az egyik az elgondolásában és kiterjedésében is monumentális holocaust-emlékmű, mely nemcsak a német lelkiismeretre apellál, hanem egész Európa elpusztított zsidóságának emlékére tiszteleg, tehát érintettek vagyunk valamennyien. Erről beszámoltam a múlt héten. A másik: a Reichstag üvegkupolája. Az én emberöltőm idején többször volt a történelem főszereplője a Reichstag. Felgyújtását 1933-ban Hitler kommunista merényletnek deklarálta, de nyilvánvaló, hogy a nácik gyújtották fel. Hitlernek szüksége volt egy felháborító gazságra a hatalomátvételhez. E tűztől datálható a lángba borult Európa második világháborús szenvedéstörténete. Majd évtizedeken át kötelezően nézhettük a Berlin eleste című szovjet filmeposzt, amelynek csúcspontján az a bizonyos egyszerű szovjet katona kitűzi a Reichstag kupolájára a szovjet zászlót.
A történelmi kupola végre most békésen civil életet él: forma- és mérethűen üvegből építették föl ugyanazt. Mérnöki mestermunka. De ami a legfontosabb: belakják az emberek, ahogy óriási spirálban fel lehet benne bandukolni a csúcsig. Elképesztő élményt nyújt Berlin körpanorámájával. És ha lentről nézed, az állandóan mozgó-változó hangyaemberekkel olyan, mint egy monstruózus mobilszobor, minden mobilszobrász álma. Mindig él és mozog.
Remekül látni innét például az új kormányzati negyedet. A berliniek által mosógépnek csúfolt kancellárián kívül kimondottan szép, szellősen elrendezett, szellemes modernségű épületegyüttes a szelíden ívelő Spree mentén. Aktuális érdekesség – látogatásunk idején kezdődött a foci világbajnokság -, hogy a Reichstagtól kődobásnyira képesek voltak építeni egy 14 ezer fős ideiglenes stadiont, mega-kivetítővel, ahol stadionhangulatban lehet végigszurkolni a mérkőzéseket.
A nagy séta után meg is éheztünk. Nem lehet mindig a múlt héten dicsért Block House steakjeit enni, bár három ízben ezt tettük. Ezúttal megakadt a tekintetünk a régóta ismerős Nordsee üvegtáblái mögötti jégterítéken sorakozó kis serpenyőkön, bennük garnéla piroslott gusztusos fűszerágyon: ezt nem lehet kihagyni. Az ember rámutat egy kedvére való serpenyőre, hirtelen átsütik, és már vihetjük asztalunkhoz a sistergő finomságot. Fölfedeztük – itt ez újdonság -, hogy homár is kapható. A Nordsee a gyorséttermek – számomra – elviselhető változata: tartja és emeli a színvonalat. A homár ennek a szimbóluma. Mindez az egykori Kelet-Berlinben, ahol valamikor pincérnek öltözött láger-felügyelők vezényelték az étteremben a sorbanállókat, apelláta nélkül, kijelölt asztalukhoz.
