Azt a néhány tagot számláló tudós bizottságot, mely arra lett volna hivatott, hogy az akkor frissen született nyelvtörvény (vagy rendelet: már nem emlékszem) érvényesítésén őrködjön. Ugyanis ekkoriban zúdult fel a politika (és mindig baj, ha nem a politikára tartozó jelenségeken zúdul fel) a boltok, cégek nevét és cégtábláit elárasztó, valóban idegesítő magyartalanságok és idegen kifejezések dömpingje miatt. (A „dömping” is kiirtandó szóféreg, ugyebár.) Engem is irritált (irtandó!) a rengeteg „shop” meg a társai, de azt is tudtam, hogy az ilyesmi rendeletileg nem kezelhető. A nyelv élő organizmus (irtandó!), és a napi használatban alakul, beleértve a zöldséges kofákat és a poétákat (irtandó?), ők együtt teremtik az élő nyelvet. Így eshet meg, hogy a kofák pofázó helytelenkedéseit később gyakran kodifikálja (irtandó!) az Akadémia (mely csúf idegen szó ez is!), egy Szomory Dezsőnek a korabeli magyar nyelvhelyességet megtörő mondatfűzései pedig ma már a magyar drámaköltészet egyik csúcsát jelentik.
Visszakanyarodva ama nyelvőri testületre: magam is egyik tagja voltam. Azért vállaltam a felkérést, mert bár tudtam, hogy értelmetlen, de hadd legyen egy emberrel több akadálya esetleges értelmetlen döntéseknek. (Nem került rá sor.) Egy ideig járták különböző ellenőrök a belvárosi üzleteket, büntettek meg puffogtak, aztán ahogy a realitások nagykönyvében meg vagyon írva, szépen hamvába holt az egész. És minden maradt a régiben. Tehát nincs nyelvrendőrség immár, de van a Stop Shop. Abban a háromszögben, ahol kettéválik a Hűvösvölgyi út. Ahol, egy ugrásra innét, volt egy szent hely, évtizedekig a legjobb budai vendéglő, a Hársfa. Lerombolták. És ahol állt a híres fakabát. Ősidők óta, végig a pártállami évtizedekben, ott kuksolt benne az állam védője láthatatlanul. Senki nem tudta, vajon mit silbakol? Szerintem egyszerűen mementó volt, hogy aki arra megy, tudja: áll az állam!
Nahát, ebben a fakabát-háromszögben épült néhány éve egy remek, emberi léptékű üzletközpont. Itt nincs plaza-feeling, nincs hermetizmus, hanem fák vannak meg ég, és normális üzletek. Mindent el lehet intézni és venni, OTP-től a kefirig. Van itt óriási Kaiser, van Deichmann meg választékosabb olasz cipőbolt, van „dm” meg Libri. De van például egy pici üzlet, oldalazva kell behatolni, úgy tele van rakva zsúfolásig tök felesleges, édes bolondériákkal. Születésnap vagy premier előtt valóságos aranybánya, ha nincs ötleted.
Aztán van itt a többi között egy Caramel nevű étterem. Jó. Egy bevásárlóközpontban ez legalábbis szokatlan. Ilyenkor sajnálja az ember, hogy nem találtak ki valami karakteres fantázianevet a Stop Shop helyett. A Caramelben esténként a csábító műsorokat (mert ilyen is van) még nem próbáltuk, de az ételeket igen. És enni igazán jól lehet itt. Változatos, szokatlan összetételű, fantáziadús a kínálat. Remek gyomorhergelő „falatkákkal” lehet kezdeni, az az előételek előétele. (Például padlizsánkrémmel töltött paradicsom forró pitával). Az előételek közül egy egészen fantasztikus balzsamozott céklasalátát kóstoltunk narancs salsával. Jól jött erre a sűrű olasz zöldségleves reszelt parmezánnal. Feleségem nagyon dicsérte a tigrisrákot osztrigamártásban, nekem pedig fájt az én régi kagylókedvelő szívem, ugyanis, egy pokoli mérgezés óta Hamburgban, kiveti a gyomrom az imádott kagylóféléket. Úgyhogy konyakban érlelt bélszínfilét ettem forró édeskömény salátával és sáfrányos burgonyával: remek, pikáns összeállítás. Végül forró túrófánk következett „Caramel” mártásban. Az egykori Hársfa eltűnt innét, nagy kár érte. Pótolni nehéz a pótolhatatlant. De az jó, hogy van itt egy Caramel, kitűnő konyhával. Csak nehogy a szakács odébbálljon.
