Még a történelemelőtti időkben (nálam az időszámítás így fest: 1951, családunk kitelepítése előtt és a kitelepítés után. Azaz K. e. és K. u.) itt sündörögtem egyetemistaként, majd statisztaként a Madách Kamaraszínház súgójának gyönyörű lánya körül. Később (K. u.), itt néztem meg minden Tolnay Klári- és Mensáros László-előadást. Mindkettő haláláig barátom. Színház után szinte minden áldott este üldögélés velük valamelyik kocsmában (nagy szerelem dúlt köztük), boldogító és szorongásos beszélgetések az éjszakában. Mensárosnak is volt külön időszámítása, B. e. és B. u. (börtön előtt és börtön után). Aztán leülte ‘56-os börtönét, és rövidesen az ország egyik legünnepeltebb színésze lett.
Barátságunk a színpadon is élt. A Madách Kamarában mutatták be 1970-ben Noé című darabomat, pályám legnagyobb bukása volt, ő ebben nem játszott. Ám a következő évadban ugyanitt került színre Cápák a kertben című abszurd drámám, ennek férfi főszerepét ő játszotta. Ez sem volt kirobbanó siker, de nagyon jó előadás. Heinrich Böll, akivel baráti viszonyban voltam, sokszor kalauzoltam őt az országban, elmondatta velem a darab tartalmát, és meg akarta nézni. Én lebeszéltem, mondván, röstellem, hogy kevés a közönség. Aztán a színházban a félháznyi publikum láttán méltatlankodva mondta: Németországban az ilyen abszurd darabokat húsz ember nézi. Itt meg árad a nép! („Da strömen die leute!”) Ebből aztán családi szlogen lett.
Ezerkilencszáznyolcvankettő nyarán darabot írtam személy szerint Mensárosnak. Egy makulátlan tisztességű régi tábornok egy napja és éjszakája, a másnap hajnali kitelepítés előtt. Szeptemberben elkezdődtek a próbák, aztán betiltották, nem lehetett bemutató. A következő évben Ádám Ottó újra próbálni kezdte, és megtörtént a bemutató. A premieren Mensárossal egymás kezét fogva hajlongtunk a tapsorkánban, és ő könnyek között odasúgta nekem: „Gondoltad volna 1951-ben?” A kitelepítés előtti éjszakán ő volt velem hajnalig, beszélgetvén, amíg jött a csengőfrász. Nekem ez is a Madách-tér.
És 1990-ben a „Komámasszony, hol a stukker?” ki tudja hányadik bemutatója. Mensáros már játszotta a Méltóságos szerepét a Játékszínben, óriási volt benne, most nem ő játszotta. Ezüstnyelű sétabotjával besétált a főpróbára, végignézte, lesújtó rövidséggel közölte véleményét, és hazament. Hiába, színész volt ő is. Hamarosan távozott, örökre.
Mostanában a Madách-tér pár lépéssel odébb az Asbóth utcai Budapesti Kamaraszínház Shure és Ericsson Stúdiója miatt kedves nekem. Néhány éve Örömállam című komédiámat játszották itt, most pedig második évadját éli a Tükörjáték, melynek Németországban volt az ősbemutatója 2000-ben. Párom is játszik benne. Csoda, ha még mindig szeretem a Madách-teret? Néha megnézek egy-egy előadást, és örülök, hogy sok a fiatal a nézőtéren. Ez jó érzés. Hiszen ők a folytonosság. A remény, hogy tíz év múlva is lesz a színházakban közönség.
Múltkor szintén elkísértem a feleségemet, de túl korán mentünk. Hová lehetne beülni? És fölfedeztük a Castro Bisztrót, mostanában költöztek a Madách-térre. Nyilván balhéból nevezték el így, a szójáték miatt. Bent csupa fiatal, láthatóan törzsközönség. Ott ült és jókedvűen traccsolt a pulóverek népe, de nem éreztem rosszul magam zakóban sem. Mindenféle asztal, mindenféle szék, festői összevisszaságban. A sarokban kanapé nagy asztallal, egy fiatalember rajzol rajta, nyilván festő. A falakon jó képek, különben semmi különös, csak jó a hangulat és jó a konyha, szerb főszakáccsal, sok szerb étellel az étlapon. A teát bögrében hozzák. A hagymaleves kifogástalan. A Jagodina saslik ízbomba. A palacsinta lebeg. Jó itt. Aki fiatalító fürdőre vágyik, térjen be a Castro Bisztróba.
