Eltűnődtem, vajon én hogy állok Miskolccal? Tősgyökeres budapestiként (habár 12 éve vidéken, de a közeli agglomerációban élek), nagyon szerettem élni néhány évig Szegeden, és még mindig szívesen megyek (és szívesen élnék) Pécsett vagy Sopronban. Debrecenben kevésbé, talán túl sok debrecenit ismerek, akik elmenekültek onnét, vagy talán szegény Csokonait nem tudom megbocsátani a városnak, ami persze marhaság. Miskolc bonyolult eset, annyi arcot erőltettek szegényre. A garnizonvárosból, ahol a két világháború között nyüzsögtek, flörtöltek, táncoltak és párbajoztak a régi, snájdig katonatisztek, Rákosi Mátyásék (és aztán később is) vas és acél országának egyik bázisát és szimbólumát teremtették meg mesterségesen. És eszerint is alakult az arca. Itt is felépültek az embersilók, elnyomva a város régi negyedeit. Mégis, szeretem ezt a várost, mert falai hulló vakolattal is őrizték lappangó szépségüket, és nehéz korszakaiban is mindig igyekezett kulturált arcát mutatni.
Saját emlékeimből idézem fel a hatvanas években egy jól sikerült animációs filmfesztivál hetét. Vagy az egész színházi szakmát odacsődítő, remek hangulatú vígjáték-parádét a hetvenes években. És én mindig hálás leszek, hogy 1966-ban írt Komámasszony, hol a stukker? című hatalmi komédiámat itthon másodikként a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be. Ez volt az első jelzés arra, hogy ennek a darabnak sorsa lesz. És lett. Azóta is folyamatosan játsszák, itthon és külföldön. És tessék engem kinevetni, de én azt sem felejtem el Miskolcnak, hogy itt ettem az utolsó régi típusú, csodálatos sósperecet, mely a régi idők minden mozijában a gyönyörök gyönyörét kínálta. Hová tűntél, valódi, karcsú, ropogós sósperec? Amit ma ezen a néven árulnak, merő perecgyalázás.
Ámde Miskolc feltámadt, belvárosa megszépült, patinás színháza újjászületett és gyönyörű lett (jutalmazzák is a polgárok, 90 százalékos látogatottsággal). A nemzetközi hírű nyári operafesztivál pedig babérkoszorút érdemel. Miskolc a kultúrával emelte ki önmagát a vas és acél országának rozsdatemetőjéből.
Vágtáztunk tehát barátommal az autópályán Miskolc felé, újabb Stukker-bemutatóra a Magyar Kultúra Napján. Megérkezvén nyomban megebédeltünk, közel a színházhoz, a Pannóniában. Imádom a gombákat, a csiperkegomba-levest nyomban kiszúrtam az étlapon. Kifogástalan volt. Akárcsak előtte a kellőképpen hűtött Unicum. Csukát régen ettem (vagy talán soha?). Próbáljuk meg, főleg a májjal pirított serpenyős krumpli kedvéért. Fura hal ez. Tulajdonképpen finom, csak olyan tömör a teste, mintha egy úszóbajnoknővel kezdene ki az ember. Ebéd után egy ridegre modernizált cukrászdában megkávéztunk, majd egy hideg téli séta után beslattyogtunk a színházba.
Azonnal elbódított a jól ismert varázslat légköre, fele életem ebben a világban zajlott. A nagyszínpadon Koldusoperát próbáltak, sok ismerőssel. Édes kosztümös színésznők és statisztalányok, mint szétszórt babák, minden sarokban, csacsogva, nevetgélve, kávézva jelenetükre vártak. Toulouse-Lautrec ecsetjére való. Aztán megnéztük az új Stukker-előadást. Jól éreztem magam, ez mindent elárul, vándorolt a revolver körbe-körbe, mint az életben. Siker, hosszú taps, nagyon jó fürödni ebben. Ennél többet nem illik mondanom, bár szeretnék, a jó ízlés tiltja. Inkább arról, hogy a pompásra sikeredett színház (nagyszínpad, kamara, stúdió) színészklubja is remek és hangulatos, ráadásul jó a konyhája is. A gratulációk és koccintások után meg is vacsoráztunk. A kurta, de jó kínálatból én egy tarhonyás zúzapörköltnél kötöttem ki, savanyával. Pompás volt. A tarhonya ilyen zaftos ételekhez verhetetlen. Zseni volt, aki kitalálta ezeket az apró, szabálytalan tésztagömböcskéket, melyeket kifőzés előtt lágyan megpirítanak: micsoda ötlet, micsoda paraszti delikatesz! Szerintem abszolút hungarikum. Méltó rá, hogy hálás legyen majd érte Európa.
