Elég röhejes annak, mint például nekem, aki ezt a stílvilágot érett fejjel megélte, és mérhetetlenül unta, sivárnak találta, alig várta, hogy vége legyen. De hát a divat az divat, nagyon nagy úr, mindig minden visszatér, és csak elég öregnek kell lenni ahhoz, hogy megérjünk egyre több visszatérést.
Én viszont, ha már divat a retro, szeretnék a retro retrójáról, illetve valamiről, ami ehhez az ántivilághoz tartozott, azaz a fent említett tislizésről írni. Varázslatos dolog, kedélyt és értelmet ad az étkezésnek. Én amúgy is mindennek híve vagyok, ami a fast food, a gyorskajálás ellenében hat, a tislizés pedig maga az anti-fast-food. Akinek nem kell a szómagyarázat, az bocsássa meg, hogy elmondom: a kifejezés a német Tisch, azaz asztal szóból származik, és az étkezőasztal melletti üldögélést jelenti az ételek elköltése után. Vagyis azt, hogy az ember nem ugrik fel azonnal, ha befejezte az evést, mint aki jól végezte dolgát, abszolválta, hanem ejtőzik tovább baráti társaságban, nem siet, nem rohan, hanem teli jóérzéssel és teli hassal kvaterkázik a fehér asztal mellett. Ráérősen, mint ama rég letűnt világban, amikor még volt idő az ilyesmire. Eszmét cserél, szép kényelmesen megváltja a világot, közben anekdotázik, meghallgatja a másik viccét, amiről neki is egy vicc jut eszébe, el is mondja, hatalmas hahotázás után emelik poharukat, és újfent elölről megváltják a világot.
Manapság rohanás van vagy részeg ordítozás. Teljesen úgy fest, mintha csak a részegek érnének rá, de ők aztán nagyon, ők uralják e mai kocsmát. A nem részeg ember szorong a holnapi nap miatt, és ahelyett, hogy átadná magát a tislizés örömének, pattanásig feszülten ugrásra kész, hogy megfelelő pillanatban elrohanhasson, és rendezhesse a befizetendő csekkjeit. Viszont a tislizés közben elrendeződik bennünk minden. Nem csak a pulyka, hanem maga a világ, helyükre kerülnek a dolgok, elvegyülve az elköltött ételek ízeivel. Tislizés közben béke van.
A tisliző nem tévesztendő össze az ugyancsak fehér asztal mellett üldögélő korhellyel. A tisliző nem rúg be, hanem jól érzi magát, míg a korhely azért rúg be, hogy jól érezze magát. A korhely mögött nem sorakoznak fel egy pompás vacsora fogásai, hanem képes éhomra inni, ami sem az ital minőségét, sem az emberi kvalitásokat nem emeli ki előnyösen. A tisliző derűvel tekint a világra és szereti az embereket, míg a korhely haragszik a világra és bármikor képes aláírni egy hadüzenetet. Akárcsak az antialkoholista. Egykutya. Mert rosszkedvű emberek. És mindig a rosszkedvű emberek veszélyeztetik leginkább a világot.
A tisliző viszont maga a jókedély. Jól érzi magát. És aki jól érzi magát, az sem forradalmat, sem háborút nem akar. Nagy tisliző volt Mikszáth, Ady, Krúdy, Molnár Ferenc, és még sok régi híresség. Az már a retro retrójának a retrója. Hogy az én gyerekkoromban a régi felvidéki urak milyen nagy becsben tartották ezt az ejtőző állapotot? Nagyapám birtokán, Sáros-megyében, a régi klasszicista kúria legfontosabb helyisége volt a táncteremszerű ebédlő, óriási, és még óriásibbra kihúzható ovális asztalával. Most nem beszélek a főétkezésekről, csak mondjuk az uzsonnáról (ozsonnya), mert ahhoz is letelepedtünk. A csodálatos házi szárazkolbászt (azóta sem találom, hatvan éve) kiegészítette ősszel (szalonkaidőben) a Schnepfendreck (ízes magyarsággal: szalonkaszar), mely a csemegék csemegéje volt, pirítós kenyéren megsütve (mint a friss libavér). A szalonka ilyenkor kizárólag fenyőmagot eszik (semmi hernyó és egyéb), úgyhogy tulajdonképpen csak feldolgozza a növény bogyóját. Kinyomják a beléből, mint tubusból a fogpasztát, a szakácsnő megfelelően preparálja, és felvidéki krumplis rozskenyéren megsütik. Száraz fehérbort ittak hozzá, és tisliztek, diskuráltak, régi időket idéztek (a retro-retro retrójának a retrója). De tudatom, hogy a jó tislizéshez nem kell feltétlenül szalonkaszart beszerezni. Megy anélkül is.
