Immár politikai és stratégiai közhely, hogy Kína a XXI. század potenciális világhatalma. Viszont sokszor a legtapasztaltabb riválisai sem ismerik fel: egyedi jelenségről van szó. Egy olyan országról, amelyről Huntington professzor, a “civilizációk összecsapásáról” szóló hipotézis amerikai szerzője azt mondta: “Kína valójában egy civilizáció, amely úgy viselkedik, mint egy állam.”
Több ezer év történelmi tapasztalata szerint, ha Kína egységes, akkor államként viselkedik. Ha tartományokra szakad, amelyeket egymással harcoló hadurak irányítanak, akkor széthullik. A kínai forradalom ideológiai felhang nélküli legnagyobb eredménye, hogy – ha nem is a nyugati demokráciák normarendszere által elfogadott módszerekkel – egységben tartotta az államot.
A Nagy Kormányos, Mao sok évtizeddel ezelőtt elhangzott híres mondása volt: “Kína csak elindult egy tízezer mérföldes úton.” Azt, hogy Kína hol tart és pontosan mennyi van még hátra a tízezredik mérföldig, igen nehéz megválaszolni. Egyes tényszámok önmagukban véve impozánsak. Kína hosszú esztendők óta a világ leggyorsabban fejlődő országa. 2003-ban a GDP mintegy 9, az ipari termelés csaknem 18 százalékkal nőtt, miközben a fogyasztói árak mindössze 3 százalékkal emelkedtek. Ugyanebben az évben a külkereskedelmi mérleg többlete csaknem 30 milliárd dollár volt, míg a devizatartalék az aranykészletekkel együtt meghaladta a 400 milliárd dollárt.
NYOMULÁS. A példák még beszédesebb képet adnak. Értékítéletet fejez ki, hogy Peking kapta a 2008-as olimpia megrendezésének jogát, és Kína 3 milliárd dollárt költ (tud költeni) az előkészületekre. Két évvel később, 2010-ben a lassan a világ egyik legnagyobb kikötővárosává váló Sanghaj rendezi meg a világkiállítást. Belvárosát az új repülőtérrel már ma is a világ leggyorsabb, óránként 430 kilométeres sebességgel rohanó, légpárnás vonata köti össze, amelyre több mint egymilliárd dollárt költöttek. A város az egész kínai beruházási modell tipikus tükrözése. Ezt az Economist úgy jellemzi, hogy “előbb építsd meg, és a beruházók jönnek maguktól”. Tavaly Sanghaj csaknem 6 milliárd dollárnyi tőkét szívott fel, ez 10 százaléka az egész ország eredményének.
Napóleon egyik emlékezetes mondása így hangzott: “Kína alszik. Ne ébresszétek fel.” A történelem másként rendelkezett. Ha a császár kiléphetett volna az Invalidusok dómjának vörösmárvány szarkofágjából, tudomásul kellett volna vennie, hogy január 24-én, két nappal Hu Csin-tao kínai elnök látogatása előtt, az Eiffel-tornyot vörös fénnyel világították meg, s a kormány a Champs-Élysées sugárutat megnyitotta egy kínai parádé számára, amelynek élén egy táncoló sárkány haladt. A New York Times értékelése szerint “Kína stratégiai gócponttá válna egy multipoláris világban. Franciaország és Kína egyaránt reménykedik abban, hogy megbonthatják a jelenlegi status quót, amely egyetlen szuperhatalom létezésére épít.”
FRANCIA HADJÁRAT. Ezt fejezi ki, hogy az Eiffel-torony “vörösre festése” után néhány nappal Franciaország valóságos hadjáratot kezdett az Európai Unióban. Azt akarja elérni, hogy szüntessék meg a 14 évvel ezelőtt hozott fegyverszállítási tilalmat. Az embargót 1989-es Tienanmen téri tragikus incidens után hozták. Franciaország (német támogatással) azzal érvel, hogy Kína azóta olyan gazdasági és kormányzati reformokat hozott létre, amelyek megengedhetővé teszik a fegyvereladásokat. Még a Bush-kormány is kénytelen árnyalatnyit változtatni kínai politikáján, hiszen a magas külkereskedelmi mérleghiány létrejöttében vezető szerepet játszik a kínai exportfölény.
Köztudott, hogy Pekingnek sikerült elfogadtatnia a világgal az “egy Kína” elvet. Az igazság az, hogy mégis van “két Kína”, legalábbis abban az értelemben, hogy az ország százmilliós tömegek élnek az enyhén szólva igen puritán kínai nyomorszint közelében. A másik Kína: a modernitás és a gazdasági fejlődés középpontját jelentő keleti tengerparti sáv is komoly gondokkal küzd. Egy nagyszabású felülvizsgálat 8 milliárd dollárban állapította meg az illegálisan felhasznált és eltüntetett pénzalapok értékét. A bankrendszer ráadásul erősen kötődik a kínai gazdaság válsággócának minősíthető állami tulajdonú vállalatokhoz, a hitelpolitikában nem gazdasági, hanem kapcsolati tényezők játszanak meghatározó szerepet. A kínai bankrendszer valósággal fulladozik a “rossz kölcsönök” áradatában. Így – írja az Economist – a bankszektor állapota határozza meg, hogy Kína előretörése a világhatalmi státusz irányába mennyi időt vesz majd igénybe. Más szóval: hogy mikor ér az “államként viselkedő kínai civilizáció” a tízezer mérföldes út végére.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
