Vannak csendes, finom ízléises formái a polgárosodásnak. Pontosabban az igazinak csakis ilyen formái vannak#<#, minthogy a polgárlét csendes, finom és ízléses, egyáltalán nem vásári hangoskodásban, otrombán kiagyalt reklámideológiákban, önmagát infláló kényszeres bizonykodásban nyilvánul meg. A polgárlét állapot, és nem laboratóriumban előállított homunkulu-szok izgatott nyüzsgése. A polgárlét biztonság, nyugalom, és ugyanakkor állandó szellemi mozgás. Agresszió és egész pályás letámadás nélkül. Inkább egész pályás színvonal és stabilitás, ha a jelzőt úgy értelmezzük, hogy a magánélet és a társadalmi lét minden területén mindenkor érvényesül.
Egyáltalán nem blaszfémia, ha azt mondom, hogy a szivarozás feltámasztása a maga szerény módján is egyik eleme ennek az egyetemes hajtásból és hajszából időnként kikapcsoló polgárlétnek. (Ami nem jelenti, hogy szivar nélkül nem lehet polgár valaki.) A cigarettáról harminc éve nagy nehezen leszoktam, de megfelelő alkalommal és hangulatban örömest pöfékelek el egy finom szivart ma is, természetesen tüdőzés nélkül, mint a szivarozók általában. Állíthatom, hogy semmi köze a cigarettázáshoz. Mindenekelőtt lélektanilag. Cigarettára bármikor rágyújthatsz, hektikus rohanás közben is (sőt, olyankor kívánod leginkább), de a szivarhoz idő kell és nyugalom. Nincs tüdőzés, csak békesség van meg illatos szivarfüst. Ráérősen tűnődő vagy diskuráló polgár. De azért aki még nem szivarozik, nem is beszélném rá. Nekem (és a társadalomnak) az is elég, ha egyébként polgárként – és nem politikailag kinevezett polgárként – viselkedik.
Kadocsa Gábor, valódi és örökös polgár, néhány éve létrehozta a Fumexi nevezetű szivarklubot. Természetesen finom szivarok és a szivarszertartás kellékeinek terjesztőjeként is, de ezeken a klubdélutánokon alig esik szó kereskedelemről, annál több a tudatosan vállalt polgári erényekről, kultúráról, zenéről és irodalomról (meg is jelenítve, elő is adva), jó whisky vagy egyéb ital kortyolgatása mellett, szivarfüstbe burkoltan. Legutóbb – immár harmadszor itt – a régi (nagy)polgárélet változatlan géniuszának, a Gellért Szállónak Gobelin-termében zajlott le a találkozás, a legméltóbb helyszínen tehát. Egy elképesztően finom (és ennek megfelelően drága) szivar bemutatásával, de nem írom ide, melyikről van szó, nehogy reklámtevékenységgel vádolhassanak. Elég annyi, hogy én, a vasárnapi szivarozó, kettőt is elpöfékeltem belőle. Mindehhez, jó hangulatban, kellemesen diskurálva, juhtúrós krumplipogácsát eszegettünk, és különleges, nem obligát teasüteményt, nem abból a mindenkori öt magyar fajtából. A pogácsáról mint műfajról, annyit, hogy a legkomplikáltabb sütemények egyike, ami már abból is kiderül, hogy nagy ritkaság igazán jó pogácsát kapni. Ezzel szemben létezik olyan évtizedek óta Németországban élő rokonom, aki hazalátogatásai alkalmával kizárólag egy bizonyos pogácsával tömi magát, mert talált egy jó lelőhelyet. Ez a szivarmelléki fantasztikus pogácsa volt (mintha anyám sütötte volna: ez a legnagyobb elismerés). A Gellért e téren is jó lelőhelynek bizonyult. Az itt szerzett szivarokat aztán hamarosan Londonban szívtam el. (Szintén jó lelőhely. Mire? Bármire.)
