Gazdaság

Az EMU-ból kimaradt EU-tagok – Van-e élet az eurózónán kívül?

Az euró 2002. január elsejei kizárólagossá válásával lezárult az európai integráció egy szakasza, amelyben a nemzeti monetáris politikák próbálták jól-rosszul a gazdaság finomhangolásával ellensúlyozni a világkonjunktúra hullámzását, és egyben megpróbálták fönntartani a magas foglalkoztatási szintet. #<#Ennek a szakasznak egyértelműen vége van, már csak azért is, mert ahány ország, annyi transzmissziós mechanizmus. A piaci helyzet és struktúra, de még inkább a tagállamok pénzügyi rendszerének eltérései, a tőzsde és a bankvilág eltérő súlya a vállalkozásfinanszírozásban oda vezetett, hogy a frankfurti Európai Központi Bank egyazon kamatpolitikai lépése más és más hatásokkal jár mondjuk a felzárkózási folyamat lezárása után is gyorsan növekvő Írországban, mint a hosszabb ideje stagnálás közeli Németországban. Tegyük hozzá: épp ez volt a cél, vagyis a diszkrecionális, finomhangoló, és ezért előbb-utóbb mindig inflációgerjesztőnek bizonyuló ügyintéző gazdaságpolitika visszaszorítása és a pénzkibocsátási szabályok által kötött, kizárólag a hosszú távú árstabilitásra törekvő monetáris hatóság megalkotása. Az EMU-ból kimaradt EU-tagok – Van-e élet az eurózónán kívül? 1SOKKOK. Ez a törekvés 1999 és 2001 között ki is állta a gyakorlat próbáját, hiszen az olajárak megháromszorozódása, vagy az amerikai gazdaság lassú földet érése és a tőzsdei jegyzések erőteljes kiigazítása végső fokon mindama aszimmetrikus sokkokat előállította, amelyek bekövetkeztétől az euróövezetet a különféle elméleti megközelítések oly erőteljesen féltették, e sokkok hatására azonban nem került sor konjunkturális szétrázódásra. A régi hibákat nem követték el újra, s nem tértek vissza az inflációgerjesztő kormányzati intézkedésekhez, pedig a közvélemény egy része ezt élénken szorgalmazta. Így pedig az euróövezet inflációs rátája az egységes valuta indulására visszatért az ECB referenciaértékének közelébe, s a 2000 őszére kialakult euró-dollár egyensúlyi árfolyam sem lengett ki jelentősen.

Afganisztán ide, OPEC oda, ezek után jogos lehet a kérdés, vajon mi magyarázza azt, hogy az Európai Unió két legjobban teljesítő, az antiinflációs politikában élenjáró gazdasága, az angol meg a svéd marad ki a nagy buliból, no meg a dánok, akik az elmúlt másfél évtizedben különösen jó eredményeket értek el az államháztartás konszolidálásában.

E kérdésre nem lehet válaszolni, ha eltekintünk attól a – létrehozói által kezdettől fogva vállalt – mozzanattól, hogy az euró nem egyszerűen a gazdasági önfejlődés egyfajta kiteljesülése és betetőzése, hanem vérbeli politikai projekt. Az euró célja az volt és maradt, hogy egyfelől az amúgy ingatag kormányzatokat véglegesen és visszafordíthatatlanul elkötelezze a stabilitásorientált gazdaságpolitika mellett. Másfelől viszont az európai integráció útjáról sincs visszatáncolás. Sőt, az egységes piac 1986 óta sokféle módon megkerült rendelkezéseit sem lehet tovább elbliccelni. Tarthatatlanná válik az, hogy a Big Mac ára a közös piacon belül 25-30 százalékkal is különbözhet, s ugyanekkora árkülönbségek jelentkezhetnek a személygépkocsik azonos márkáinál, vagy az azonos útra szóló repülőjegyeknél is. Mindez leleplezi az ez iránt nem különösebben fogékony széles közvélemény előtt is, hogy a monopolista árképzés, a fogyasztóvédelemre és a foglalkoztatási érdekre történő hivatkozás milyen erőteljes veszteségeket okozott már eddig is az EU polgárai számára.

Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy mind a gazdasági, mind a politikai elköteleződés visszafordíthatatlansága olyan súlyos feladat, ami csak társadalmi támogatottság mellett oldható meg. Nagy-Britanniát utoljára Hódító Vilmos igázta le. Az angol finánckapitalizmus számára egyszerre szimbólum és megélhetési forrás az angol font történelmileg adott túlértékeltsége (tetszőleges vásárlóerő-paritáshoz képest, minden ágazatban). Végül, de korántsem utolsósorban az 1992. évi fontválság, amikor az angol valuta kiszorult az európai árfolyam-mechanizmusból, mély lélektani nyomokat hagyott. Angliában – ahol ugyanis hagyományosan erős a szkepszis minden iránt, amit “odaát a kontinensen” ötlenek ki, főleg a gyakorlati kérdéseket ködös elvekért és távlati célokért örömmel föláldozó németek és franciák – sosem volt és jelenleg sincs lelkesedés az európai projekt iránt. Jelenleg az angolok alig 27 százaléka támogatná az euró átvételét és a font föladását. A britek kimaradtak az EU-bővítés Maastricht – vagyis az 1992-es év – óta végbement minden jelentősebb mélyítéséből, így a valutaunióból és a schengeni rendszerből is. A közös védelmi politikát ugyan az 1998-as St. Malo-i kezdeményezés óta fölkarolták ugyan, ez azonban az unión belül inkább a megosztottságot erősítette (még a laekeni csúcson is). A pragmatikus, konkrét hasznokra koncentráló angol megközelítéstől idegen az európai szövetségi állam mint politikai világcél, a visszavonhatatlan elköteleződés, a nemzeti szuverenitás egy fontos szeletének a frankfurti – “ellenőrizetlen” – technokratákra történő átruházása. Érdemes fölidézni, hogy Tony Blair EU-párti érvei között mindig az angol hatalmi pozíció, az angol vezető szerep kerül központi helyre, s így az euróövezetből való kimaradás is csak mint e politikai eszköz hiánya vetődik föl számukra.

VÉDETT ÉRTÉKEK. Svédország esetében ezt a történetet voltaképp akár meg is ismételhetnénk. Svédország, különösen történelmének utóbbi háromszáz évében, arról volt híres, hogy magát – okkal vagy ok nélkül – modellként állította a világ többi része elé. A reformáció védelmétől a jóléti államig, a két háborúból való kimaradástól a fejlődő országok segélyezéséig a svédek mindenkor a maguk saját külön útjuk és történelmi küldetésük jegyében léptek föl a világ ügyeiben. Voltaképp az a meglepő, hogy az ország végül is EU-tag lett, hisz a népszavazás hetét leszámítva mindig is az euroszkeptikusok voltak többségben, és ez a helyzet ma is fennáll. A svédek számára nyilván nehéz lenne a Riksbankról történő lemondás, amely – sok egyéb funkciója mellett – 1968 óta a közgazdasági Nobel-emlékdíj odaítélésével is az északi ország globális tekintélyének és élenjáró voltának szimbóluma.

Végül szót kell ejtenünk Dániáról, amely 1992-ben egyszer már – a maastrichti szerződés elutasításával – felhívta magára a figyelmet. A dánok gazdaságilag igen jól teljesítettek, a kis nyitott gazdaság mintapéldájaként – és persze nagy turistaküldő nemzetként – eminens módon nyernének a valutaövezethez való csatlakozással. Dánia azonban sajátos ország. Egyfelől – mint Svédország – hosszú és viharos történelme miatt is erőteljesen óvja szuverenitását. Másfelől – a kis országi léthez és a skandináv mentalitáshoz köthetően – igen erőteljesek a közvetlen demokrácia vonásai, a népszavazások, és az az igény, hogy a vezető kormányhivatalnokokat az átlagpolgár közvetlenül is ellenőrizhesse, a körmére nézhessen azoknak, akik pénzügyeikről döntenek. Maastricht ellen sem a tartalmi kifogások voltak erősek, hanem a titkolózás, a kész helyzetek teremtése bizonyult elfogadhatatlannak.

KÉNYSZERZUBBONY. Az elmúlt év dániai euró-népszavazását a német sajtó “az érzelmek az érdekek ellen” fordulattal jellemezte – találóan. Az euró ellen a környezetvédők, a baloldaliak, a szélsőjobb és a nacionalisták furcsa koalíciója lépett fel és győzött. Az ország kimaradt. Mondhatjuk persze, hogy a négy-öt alkalommal is pénzt váltó dán turista kamatostul adja meg az árát e döntésnek. Az azonban kétségtelen, hogy a dán gazdaság a kimaradás után is az euró “kényszerzubbonya” szabta keretekben kénytelen működni: az euróövezet szabályai meghatározzák, mit lehet büntetlenül tenni Koppenhágában. Vagyis, élet persze van az euróövezeten kívül is, csak nem biztos, hogy más, és végképp nem biztos, hogy jobb.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik