Elkerülhetetlen volt a dél-afrikai Durban városában tartott rasszizmus elleni értekezlet kudarca. Az ENSZ nem állt a realitások talaján, amikor nem vette figyelembe, hogy az 1983-as genfi és az 1993-as bécsi rasszizmus ellenes konferencia is eredménytelen maradt.
Kofi Annan, az ENSZ főtitkára is érezhette, hogy az etnikai, vallási és nemi megkülönböztetés beszennyezte a földkerekség minden régióját. Érezhette, hogy a probléma túl nagy és túlságosan összetett ahhoz, hogy egy ilyen amorf és óriási konferencia eredményesen kezelhesse. (Százhatvan országból 18 ezer ember vett részt. Ebben benne volt a nem kormányzati szervezetek, az NGO-k által delegált négyezer fő, akik külön kaotikus tanácskozásokat tartottak az értekezlet peremén.)
Ezért kérte a főtitkár, hogy ne pécézzenek ki egyetlen országot, vagy régiót sem: “Valljuk be, hogy mindenütt létezik rasszizmus és kirekesztés. Megegyezhetnénk, hogy mindenki vállalja: először a maga országában száll szembe a rasszizmussal.”
NAIVAK ÉS CINIKUSOK. Ezek után, úgy vélem, igaza volt a New York Times publicistájának, amikor ezt írta: “Elkerülhetetlen volt, hogy a konferencia ne legyen egyéb, mint naivak és cinikusok hatalmas gyülekezete.”
A cinikusok (és tegyük hozzá: a fanatikusok) elrabolták a konferenciát a jó szándékú naivaktól. Ez az NGO-osztagok gyűléseivel kezdődött, amelyeknek alaphangját a 22 tagú Arab Liga és a még tágabb Iszlám Konferencia küldöttei adták meg. Így vált a támadás célpontjává Izrael, amelyet gyarmatosító rasszista összeesküvéssel vádoltak, a cionizmust pedig a rasszizmussal azonosították. Ezt követte az amerikai és izraeli küldöttség kivonulása, aminek bölcsessége (különösen az amerikaiak részéről) enyhén szólva vitatható.
A támadás hangneme olyan brutális volt, hogy a konferencia díszvacsoráján Mary Robinson, az ENSZ emberi jogi főbiztosa azt mondotta: ilyen légkörben “csak azt tudom ismételgetni, hogy zsidó vagyok”. (Egy hívő ír katolikus ajkairól ez meghatóan bátor és egyedülálló nyilatkozat.)
Ez a roham magán a konferencián végül megfeneklett, ami nem az amerikaiak és nem is a izraeliek, hanem Kanada, az Európai Unió, meg a közép- és kelet-európai országok érdeme. Végül mindössze egy évtizedek óta ismert határozat szürke ismétlése került be a döntések közé: a palesztinoknak joguk van saját államukhoz, Izrael államnak pedig a biztonsághoz.
RABSZOLGASORS. Más árnyalatokkal, de eredménytelen maradt a második “rablási kísérlet” is, amely nem csak a kolonializmus évszázadainak (jogos) elítélését igényelte. A sajátos tálalást a Neue Zürcher Zeitung így jellemezte: “Az afrikai államok kísérletet tettek arra, hogy Amerikának és néhány európai hatalomnak a transz-atlanti rabszolga-kereskedelem és a gyarmatosítás miatt érzett lelkiismeret-furdalását csengő aranyra váltsák.” A támadás “üzleti része” nem került be a határozatok közé, ám azt az érintettek elismerték, hogy a rabszolga-kereskedelem és a gyarmatosítás összekapcsolódott a rasszizmussal, s hogy az érintett hatalmak “keresni fogják a módot, hogy az áldozatok utódainak méltóságán esett sérelmeket orvosolják”.
Ez a kettős akció úgy eltérítette a konferenciát, mint légi kalózok egy repülőgépet, s megakadályozta az ENSZ főtitkára által igényelt önvizsgálatot, így azt is, hogy minden ország először a maga rasszista és kirekesztő irányzatai ellen indítson harcot.
Ami a második rohamot illeti, a rabszolgaság és a gyarmatosítás elítélése jogosan került be a végső határozatba. Arról azonban a támadók szót sem ejtettek, hogy Afrikában a gyarmatosítók megjelenése előtt is virágzott a rabszolga-kereskedelem, hogy arab kereskedők voltak a legnagyobb szállítók, illetve hogy afrikai “királyok” és törzsfőnökök adták el saját alattvalóikat. Miként arról sem esett szó, hogy egy sor afrikai országban (Szudán, Mauritánia) ma is él a rabszolgaság, hogy van fekete rasszizmus, amely fehéreket sújt (Zimbabve), vagy vérengző törzsi rasszizmussá transzformá- lódott a fekete kontinensen (Angola, Zaire, Ruanda).
Ez a fajta primitív, fanatizált cinizmus döntötte romba a naivak által összehívott konferenciát. Az Economist cikkének utolsó mondata így hangzik: “A durbani komédia nem használt senkinek.”
