E hét végén a svédországi Göteborg városában csúcsértekezletet tart az Európai Unió. Egy nappal korábban az Európát bejáró Bush amerikai elnök is találkozik a közösség tagállamainak kormányfőivel. Egyesek ezért máris Egyesült Államok-EU csúcsról beszélnek. Ez csak a kulissza. A lényeg az, hogy az unió soros elnöki székét elfoglaló Stockholm valóságos “svédcsavarra” készül. A vízipólóban e gyors helyzetfelismerést és nagy technikai tudást igénylő dobás akár egy egész mérkőzés kimenetelét eldöntheti. A svédek Göteborgban éppen ilyenre készülnek.
VITÁK A MENETRENDRŐL. A csúcs középpontjába az EU keleti kiterjesztését akarják állítani és eredeti szándékuk az (vagy az volt?), hogy a szervezet végre időben is világos csatlakozási menetrendet hozzon nyilvánosságra. Anna Lindh svéd külügyminiszter a részletek szintjén felbukkanó egész sor ellenvéleményre azzal reagált, hogy “határozott döntés nélkül csökkenne a megfelelő gyorsaságú bővítésre ösztönző nyomás”. Az Economist a svéd delegáció egyik vezetőjét idézi: “A politikai vezetők megfogalmazhatnak egy olyan merész nyilatkozatot, amelyre a szakértői szint sohasem lehet képes.”
A látszólag gazdasági-technikai, vagy éppen bürokratikus ellenérvek mögött azonban komoly és önmagában érthető politikai törekvések húzódnak meg: a nemzeti önérdek féltékeny védelme, “európai” retorikába bújtatva.
Egy példa: a csúcs küszöbén a spanyolok – úgy is, mint a kiterjesztéstől a brüsszeli juttatásaikat féltő legszegényebb EU-tagországok csoportjának képviselői – a munkaerő szabad mozgásáról szóló vitát összekapcsolták azzal, hogy garanciát követeltek a regionális segélyprogramok színvonalának fenntartására. A vita mindkét ügyben gyötri majd Göteborgot, de Madrid annyiban mégis visszavonulásra kényszerült, hogy el kellett ismernie: nincs a kettő között kölcsönös függés, összekapcsolásuk elfogadhatatlan.
Szélesebb értelemben arról van szó, milyen lesz a tavaly decemberi, részleges sikerre ítélt nizzai csúcs utóélete. A siker legfontosabb eleme az a vállalás volt, hogy az unió 2002 végéig felkészül azoknak az országoknak a befogadására, amelyek 1998-ban elkezdett tárgyalásaikat addig az időpontig sikeresen lezárják. A ratifikálásra több mint egy évet szántak, ami azt jelentette volna, hogy a legfelkészültebb pályázók – köztük Magyarország – számára 2004-ben valóban megnyílik az unió.
Nizza vállalására Göteborg küszöbén, június 7-én az ír népszavazás mérte a legsúlyosabb csapást. A tizenöt EU-tag közül Írország az egyetlen, amely Nizza ratifikálását népszavazáshoz kötötte. Az írek 54:46 százalékos arányban nemmel szavaztak. Minden hivatalos vélemény azt állítja, hogy a tagadás éle nem a kiterjesztés ellen irányult. Közvetve azonban mégis csak arról van szó, hogy 1972., a csatlakozás óta eltelt majd két évtized látványos ír gazdasági csodát produkált. Ezért 2006 táján már megfordul az eddigi trend: az írek az EU-juttatások fogadóiból kényszerű adományozókká válnak. A “svédcsavar” stockholmi tervét ez komolyan fenyegeti. A helyzet ahhoz hasonlít, amikor a dánok 1992-ben elutasították a maastrichti paktumot, s ezzel az EU belső reformjainak folyamatát több mint egy évig befagyasztották. Feltehetően ezúttal is az lesz a megoldás, hogy Göteborg után az írek elérik Nizza egyes részleteinek módosítását, majd egy második népszavazáson (akárcsak annak idején a dánok) igennel voksolnak. Ez azonban egy esztendős késést okozhat.
Az ír tagadás súlya ránehezedik Göteborgra. Annál is inkább, mert a ratifikálás egyébként is gyanúsan lassú. Eddig csak Dánia ratifikált. Franciaország a “nagyok” közül elsőként, de így is féléves várakozás után kezdte meg a parlamenti vitát.
KÉRDÉSES ÖSSZEÁLLÍTÁS. Végül, hovatovább tisztázásra vár, kikből áll a “vezető hatok” csapata. Nizza felfogása szerint ebbe Magyarország, Lengyelország, Csehország és Észtország, valamint Szlovénia és Ciprus tartozott. A Financial Times most olyan kombinációkról ad hírt, amelyek kiejtik Varsót és a helyébe Pozsonyt teszik. A valóságos Európában azonban a régió egyetlen középhatalma nélkül elképzelhetetlen a csatlakozás első szakasza. Ebben az ügyben a föderalizmus felé hajló németek és a “hazák Európája” elvhez ragaszkodó franciák nyilván egyetértenek. Az utóbbiak történelmi, lélektani kapcsolataik miatt. Az előbbiek pedig azért, mert Berlin tudja, hogy a lengyel EU-tagság helyezi az egyesült Németországot az unió tömbjének keleti pereméről annak stratégiai középpontjába. Ez már azt a súlyos kérdést veti fel, hogy az EU alapozhatja-e stratégiai döntéseit pusztán a legszűkebben értelmezett gazdasági kritériumokra. Bármi lesz is a “svédcsavar” sorsa, a göteborgi kastély folyosóit Nizza kísértete járja be.
