A szakirodalom szerint a pénz az a dolog, amely betölti a csereeszköz, az értékmérő, a fizetési eszköz és a vagyonképzés feladatát. Ma egyaránt ilyennek tartják a készpénzt és a számlapénzt, ami arra utal, hogy a pénz e kétféle alakja között pusztán formai a különbség. Ez azonban a likviditás szempontjából már nem igaz, másfelől a bankszámlapénz valójában csak akkor emelkedne a készpénzzel egyenrangú szintre, ha megkapná a törvényes fizetési eszköz státusát, vagyis ha az állam garantálná a lakosság bankban elhelyezett betéteinek biztonságát.
Ha a pénz egyik, vagy legfontosabb tulajdonságának a likviditást tekintjük, vagyis azt, hogy fizetési kötelezettségeinket közvetlenül és azonnal teljesíthetjük vele azon a névértéken, amelyet képvisel, akkor a kétféle formában létező pénz azonnal elválik egymástól. Igazán likvid csak a készpénz; a számlapénz likviditása korlátozott, meghatározott körhöz, intézményi feltételekhez kötött. Nevesített tulajdonosa bizonyos feltételekkel juthat hozzá és használhatja fizetés céljára. A számlapénz képes betölteni a forgalmi, fizetési és felhalmozási funkciót, de nem bárhol, bármikor és bárkinek, továbbá gyakran csak tranzakciós költségek megfizetése mellett. Márpedig a pénzre eredetileg jellemző volt a névtelenség, a felhasználás korlátlansága és a tranzakciók költségmentessége.
Ha tehát megtörténhet, hogy e kétféle pénz formális különbsége gyakorlati különbségként manifesztálódik, akkor érdemes elgondolkozni azon, helyes-e, hogy a szakirodalom azokat lényegileg azonosként kezeli.
A köztisztviselői és közalkalmazotti illetmények kifizetésének postai, illetve banki átutalását előíró rendelet késztetett a pénz definíciójának átgondolására. S bár a polémia az Alkotmánybíróság döntésével a közelmúltban lezárult, mégis fontos visszatérni rá, mivel felhív-ja a figyelmet arra, hogy időszerű a pénzről szóló tanítás újragondolása.
A bankcsőd veszélye
Az elmúlt idők máig tartó vitáiban a pénz megjelenéséhez kapcsolódóan két fő gondolkodási irány különíthető el (lásd külön írásunkat). Bármelyik nézőpontból is induljunk ki, a pénzzé válás folyamatában két elem már igen korán jelen van. Az első, hogy a pénzzé válás szinte a kezdetektől kötődött valamilyen tekintélyhez, legtöbbször az államéhoz, a másik pedig a pénz átszellemülése, vagyis értékkel bíró árutestének elvesztése (lásd A pénzzé válás meghatározó elemei című anyagunkat). Ez utóbbi a pénzfogalom gyökeres újragondolását tette szükségessé. Amíg ugyanis a nemesfémek rendelkeztek pénzfunkciókkal, lehetett úgy gondol-ni, hogy az igazi pénz a nemesfémpénz, az egyéb formák csupán ezt helyettesítik, illetve – a bankjegyek esetén – erre szóló követelések. A modern pénznek tulajdonképpen csak ez a követelés jellege maradt meg.
Egy normálisan működő fejlett, modern gazdaságban a bankszámlapénz és a készpénz “csereszabatos”. A hétköznapokban a bankszámlapénz valóban pénz, mert tulajdonosa bármikor bankjegyre és érmére válthatja vagy fordítva: készpénzét bankszámlára teheti és fizetési kötelezettségeit bankszámlapénzzel is teljesítheti anélkül, hogy készpénz mozogna. A bankszámlapénz és készpénz egyenrangú fizetési formák, ha a bank nem jut csődbe. A bankszámlák felett azonban ott lebeg, hogy a bank tönkremehet és a betétesek hiába követelik számlaegyenlegük összegét. A bankszámlapénz ugyanis – szemben a pénzzel – nem bírja a törvényes fizetési eszköz garanciáját. Ebből következően a számlán tartott összeg a bank biztosítási kondícióitól függ, és ezért a betétes számára részben, de akár teljes egészében is elveszhet. A bankszámlapénz tehát, bár a fizetések technikáját illetően olyan mintha készpénz volna, mégsem az, csak a pénzhez legközelebb álló, csaknem pénz jellegű eszköz – legalábbis a fejlettség bizonyos szintjén. Tulajdonosának számításba kell vennie, hogy olyan formában tartja pénzét, amelynek lehetnek tranzakciós költségei, s azzal az üzleti szférán kívül fizetési kötelezettségeit a szokásjog alapján, korlátozott körben teljesítheti. Mindezeken felül a bankszámla kockázattal jár, egyenlege a bank magánadóssága, és a bank fizetésképtelenné válhat. S mivel a bankszámlapénz a készpénz természetes biztonságát nem élvezi, a csődbe jutott bank megteheti, hogy a számlakövetelés terhére semmilyen fizetést nem teljesít, és egyenlegének összegét készpénzben nem fizeti ki. A bankszámlák iránti bizalmat erősíti és a kockázatot mérsékli a betétállomány banki biztosítása, de a jelenlegi szabályozó rendszerben a betétes, bizonyos értékhatáron túl teljes kockázatot vállal, amellyel készpénz birtokában nem kell számolnia. E negatívumokat feltehetően a más szempontból vett nagyobb biztonság, a fizetett kamat és a kényelem ellensúlyozza.
A bérek banki átutalásának esetében elméletileg a betét tulajdonosa ezt a kockázatot elkerülheti, ha a bankszámla egyenlegének összegét azonnal készpénzben felveszi. Csakhogy a folyószámlán történő jóváírás és az egyenleg készpénzben történő leemelése között a gyakorlatban valamennyi idő biztosan eltelik. Ha a bank közben tönkremegy és zárolják a kifizetéseket, akkor a számlán lévő munkabér részben vagy teljesen elveszhet, vagy legalábbis időbe kerül, amíg a tulajdonos pénzéhez juthat. Legutóbb a Realbanknál tapasztalhattuk, hogy voltak emberek, akiknek munkabére a bankban rekedt, és pénz nélkül maradtak, amíg döntés nem született arról, miként vehetik fel számlájuk egyenlegét. A bankszámlapénz újfajta felfogása éppen az ilyen helyzeteket kerülné el.
Garanciaigény
A bankszámlapénz a készpénzzel egyenrangú szintre akkor emelkedik, ha megkapja a törvényes fizetési eszköz státusát, vagyis ha az állam garantálja a lakosság bankban elhelyezett betéteinek biztonságát. Vagyis azt, hogy tulajdonosa névértékben, költségmentesen bármikor használhassa, anélkül, hogy többet kockáztatna, mint készpénz esetén. Ennek természetes következményeként az ilyen típusú bankszámlák után nem jár kamat, miként a készpénz után sem. Ahogy John R. Hicks írja az Érték és tőke című könyvében: “a pénznek számító értékpapírfajták abban különböznek azoktól, amelyek nem számítanak pénznek, hogy nem kamatoznak. Ez azt jelenti, hogy jelenlegi értékük egyenlő névértékükkel…” A bankszámlapénz valódi készpénzzé válása tehát kizárólag központi elhatározás kérdése.
A tranzakciós bankszámlákon belül speciális megközelítést igényel a bankszámlapénz formáját öltő munkabér. A jogszabály a költségek átvállalásáról rendelkezett, nyitott maradt viszont a bankszámlára kerülő illetmény biztonsága. (A rendelkezés lehetőséget adott a postai úton való bérfizetésre is. Ennek általánossá válása azonban sem pénzügytechnikai, sem monetáris politikai okokból nem lenne kívánatos.) Önkéntelenül felmerül a kérdés, miért vállalja valaki, hogy munkájának ellenértékét biztonságos készpénz helyett bankszámlaformában veszélynek tegye ki. Miért vállalja a bizonytalanságot az, akinek munkabére bankszámláján éppen csak addig tartózkodik, amíg készpénzben fel nem veszi napi kiadásainak fedezésére, miközben a pénzügyi rendszer adott fejlettségi szintjén nem élvezheti a csekkel vagy hitelkártyával történő fizetés előnyeit? Az egyén szintjén nehéz is lenne magyarázatot találni erre.
Védett illetmények
A pénzügyi fizetési technika fejlődése ugyanakkor szükségszerűen a korszerű, a korábbi, manuális rendszernél fejlettebb, bankátutalásokkal lebonyolódó fizetések irányába mutat. Éppen ezért a bankszámlapénzt törvényes fizetési eszköznek kellene nyilvánítani. Ennek első lépéseként a kötelezően banki számlapénz formáját öltő munkabért (illetményt) kellene törvényes védelemben részesíteni. (Logikus lenne azt gondolni, hogy a kormányrendelet a törvényes fizetési eszköz minősítést is megadta, csakhogy ezt a gyakorlatban is végig kellene vinni.) Tehát a banki számlapénz formájában megjelenő munkabér (illetmény) névleges összege nem függhet a bank működésétől. Az illetmény egy olyan elszámolási számlára kerülhetne, amely után a bank nem fizet kamatot és nem tartozik a bank biztosítandó betétállományába. Ez a készpénzzel egyenértékű lenne, mivel a számla tulajdonosa a bankszámla egyenlegének teljes összegéhez – névértéken – azonnal, korlátozás nélkül hozzájuthatna a bank csődje esetén is.
Vigyázzunk, sokféle betéttípus létezik. Az elszámolási és folyószámlákon kívül vannak hosszabb távú lekötések, és ezek más megítélés alá eshetnek. Inkább tekinthetők egyéni befektetési döntéseknek, amelyeknél a befektető betétesek tudatosan vállalnak kockázatot bizonyos haszon reményében.
A pénz fejlődése hosszú, lezáratlan történelmi folyamat, amelyben a pénz funkciói stabilak, miközben maga az e funkciókat ellátó dolog százféleképpen is változik. Ma, a modern pénzelméletben széleskörűen és magabiztosan elfogadják, hogy a készpénz és a számlapénz lényegében azonos. Ezzel azonban a gazdaság normális gyakorlatában elmosódó különbségüket elméleti szinten is eliminálják. Pedig e tétel a gazdaság rendellenes mozgásának pillanataiban azonnal meginog, és elvi különbségük nyilvánvalóvá válik.
A modern pénz lényegéből és feladatából kiindulva újra kellene gondolni a mai magyar bankgyakorlatban is a “mit miért” kérdésláncolatot, elvi rendbe állítva a különböző betéteket, a fizetett kamatokat és költségvonzatokat. A pénz történelmi folyamatában talán éppen egy következő szakasz küszöbén állunk, amelyet átlépve a bankszámlapénz a készpénz valamennyi tulajdonságát elnyeri, s használatában nem lesz korlát a bizonytalanság, amely tulajdonosát és a betétet gyűjtő bankot is veszélyeztetheti.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont főmunkatársa)
