Rendkívül idegesen reagáltak a nemzetközi pénz- és tőkepiacok a moszkvai válságra, jóllehet Oroszország a világ termelésének csupán 2-3 százalékát állítja elő. Rövid és középtávon az ottani krízis milyen hatást gyakorolhat a világgazdaságra?
– Az orosz válság következményei nem elsősorban a kereskedelmi kapcsolatokon keresztül válnak érzékelhetővé. Inkább arról van szó, hogy az események rendkívül nagy bizonytalanságot szültek a feltörekvő piacokon. Oroszország ugyanis potenciálisan sajnos még mindig veszélyes lehet a világra nézve. A befektetők a moszkvai politikai helyzettől félnek, valamint tartanak egy, a fejlődő piacokon esetlegesen kibontakozó még nagyobb válsághangulattól. Ezenkívül persze néhány bank elég sok pénzt veszít a krízis miatt, jóllehet ennek nincs világgazdasági hatása. A jelenlegi eseményeket általános pániknak nevezném, amely végigsöpör Latin-Amerikától Afrikáig, Európa egyes részeitől Oroszországig, és vissza a kiindulópontig: Ázsiáig. A befektetők – amilyen gyorsan csak lehet – kiviszik pénzüket a feltörekvő piacokról, elsősorban Oroszországból.
Mi vethet véget a válságnak?
– A krízis nem könnyen állítható meg, hiszen az orosz gazdaság állapota nagyon sötét képet mutat, mert a pénzügyi és a politikai válság együtt van jelen. Szerintem a Kirijenko-kormány leváltása nagyon szerencsétlen lépés volt Jelcin elnök részéről, s a Nemzetközi Valutaalap által adott rossz tanácsok is hozzájárultak a helyzet elfajulásához.
A posztszocialista átalakulás elején Ön a régió országainak nagyjából hasonló kezelést ajánlott a felhalmozódott csődtömeg felszámolásához. Ennek lényege a minél gyorsabb privatizáció, liberalizáció és dereguláció volt. Ma is fenntartja azt a véleményét, hogy az átmenet válságjelenségeire ugyanaz a neoliberális terápia a legcélravezetőbb Közép-Európában, illetve a kontinens még keletibb részén, mondjuk Oroszországban?
– Először is: tanácsaimat nem mindig és nem mindenhol fogadták meg. Az orosz kormány munkáját 1994-ig segítettem, de abban az időszakban is csak az elképzeléseim egy bizonyos hányada valósult meg. Később azonban a korrupció mértéke minden várakozásomat felülmúlta, ami eleve lehetetlenné tette az ésszerű programok megvalósulását. A korrupció fő oka az ottani spontán privatizációban keresendő, amelynek keretében a „tűzhöz közel állók” lényegében ellopták Oroszország hatalmas olaj-, földgáz, gyémánt- és nemesfémkészleteit. Nem hiszem egyébként, hogy az általam javasolt eszközöket bármiféle ideológiai címkével lehetne illetni. Szerintem ugyanis a posztkommunista országok számára az a legfontosabb, hogy mielőbb integrálódjanak a világgazdaság főáramába. Ezen belül a közép-európaiak, így Magyarország számára is az uniós tagság elérése a legfőbb feladat. A cél tehát közös, ám az ahhoz vezető utak különbözhetnek. Közép-Európában a gyors lépések meghozták az eredményt – akár a kereskedelmi liberalizációra, akár Lengyelországban a konvertibilitás bevezetésére gondolunk. Az átmenet azonban két nagy leckével is szolgált. Az egyik a kuponos privatizáció kudarca; bebizonyosodott, hogy a készpénzes magánosításnak nincs alternatívája. A másik tanulság, hogy a földrajzi helyzet – az ország mérete és a gazdasági centrumtól való távolsága – a vártnál többet nyom a latba. Erre sajnos Oroszország a fájdalmas példa.
A hazánkhoz hasonló fejlettségi szinten álló közép- és kelet-európai országok helyzete felettébb ellentmondásos az orosz válsággal kapcsolatban. Egyfelől, a magyar kereskedelmi forgalomnak alig néhány százalékát teszi ki az Oroszországgal folytatott közvetlen kapcsolat, másfelől viszont a nyugati befektetési alapok láthatóan még mindig egy kalap alá veszik a térséget Oroszországgal. Ebben a helyzetben mit tanácsolna a volt szocialista államok gazdaságpolitikusainak?
– Néhány dolgot javasolnék. Először is, nagyon világosan ki kell fejezni az EU felé, hogy ezek az országok a lehető legrövidebb időn belül teljes jogú tagok akarnak lenni. Az integrációs folyamatot fel kell gyorsítani, annak érdekében, hogy a nyugat-európai gazdasági védőernyőt végérvényesen kiterjesszék az egész térségre. Ezenkívül persze vannak technikai tennivalók, például az árfolyam-politikát, valamint a monetáris és a fiskális szabályozást illetően. Számot kell vetni azzal, hogy a tőkebeáramlás az elkövetkező években lassulni fog, a valuták ellen pedig spekulációs rohamok indulnak majd. Az elmúlt évek tanulsága, hogy a nemzeti valuták „hősies” védelme nem jó megoldás. Ha a valutára nyomás nehezedik, fokozatosan le kell értékelni a fizetőeszközt, hogy a piaci mechanizmusok érvényesülni tudjanak.
A magyar jegybank a kormánnyal egyetértésben a napokban jelentette be a csúszóleértékelés ütemének egytized százalékpontos mérséklését…
– Elég elterjedt vélekedés, hogy a valutát mindenképpen védeni kell, mivel az jelképezi az országba vetett bizalmat, az adott állam jó hírét a világban. Az a probléma, hogy a piaci erők sokszor jóval erősebbek ezeknél a szándékoknál. A kormányok és a jegybankok a stabilitás védelmében gyakran a valuta jelentős felértékelődését idézik elő, és ez idővel komoly károkat okozhat. Végső soron ez történt Oroszországban is.
Nálunk a makromutatók többségének látványos javulása ellenére az infláció még mindig igen magas. Ez mennyiben árfolyam-politikai kérdés? Egyáltalán, melyek ma a legfontosabb gazdaságpolitikai feladatok a régió fejlettebb országai számára?
– Magyarország exportorientált állam, így alapvető fontosságúnak tartom, hogy ne kötött árfolyamot alkalmazzon. A már most is viszonylag magas növekedési ütem fenntartásához elengedhetetlen, hogy az árfolyam-politika segítse a versenyképességet. Ez utóbbi jelenleg a legnagyobb kihívás ezen országok számára. Sokak véleményével ellentétben óva inteném Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot attól, hogy legalább 5, de inkább 10 éven belül csatlakozzon az európai pénzügyi unióhoz. A növekedés fenntartásához ugyanis szükség van a monetáris szabadságra. Még sokáig nem szabad felhúzni az euró „kényszerzubbonyát”, hiszen a bérek a termelékenységhez viszonyítva még mindig túl magasak. Ilyen körülmények között a kötött árfolyam nem teszi lehetővé a kellően gyors növekedést. A magas infláció amúgy szerintem alapvetően fiskális okokkal magyarázható. Még mindig túl magas ugyanis a költségvetési hiány és az újraelosztás GDP-hez viszonyított aránya. Másfelől, Magyarország és a többi közép-európai volt szocialista állam is túladóztatott, különösen a fejlettségi szintjükhöz viszonyítva. Gazdaságuk a kétségtelen eredmények ellenére is túl költséges és nem elég hatékony. Nemcsak a kiadási oldalt kell lefaragni, de az adókat is mérsékelni szükséges.
Végeredményben milyen mértékűnek ítéli meg az orosz válságból adódó veszélyt a régió országai számára?
– Nem gondolom, hogy gazdasági szempontból az orosz válság drámai hatást gyakorolna ezen országokra, mivel a jövőjük már összefonódott Nyugat-Európáéval. Inkább a moszkvai politikai helyzet nyugtalanító, és ez egy ideig vélhetően így is marad. Ez viszont az egész világ problémája.
A több földrészen végigsöprő válság a jelek szerint az amerikai gazdaságot sem kíméli. A legfrissebb adatok a vállalati hozamok csökkenéséről és a gazdasági növekedés lassulásáról adnak számot. Eközben – az ázsiai válság miatt – némi félelem érzékelhető az elszaladó bérek révén esetlegesen bekövetkező kamatemeléstől.
– Az ázsiai krízis, illetve a feltörekvő piacok válsága némileg és csak átmenetileg mérsékli az amerikai gazdasági növekedést. Az itteni tőzsdeindexek korrekciója már indokolt volt, hiszen ezek irreálisan magasak voltak. Amikor a Dow Jones 9 ezer pont fölé kúszott, nagy eséllyel lehetett előre jelezni, hogy az árfolyamok esni fognak. A csökkenés akár még nagyobb is lehetett volna. Ennek ellenére úgy gondolom, az Egyesült Államok el tudja kerülni a recessziót. Az infláció még mindig alacsony, és a gazdaság általában véve is jó formában van. A munkaerőpiac elég szilárd: a munkanélküliségi ráta nem tekinthető magasnak, a munkahelyteremtés pedig meglehetősen dinamikus. Néhányan valóban attól tartanak, hogy a munkabérek emelkedése a kamatok növeléséhez vezet. Én azonban azt gondolom, hogy a szövetségi jegybank szerepét betöltő Fed nem emeli meg a kamatokat; éppen ellenkezőleg, akár némi mérséklésre is számítani lehet, figyelembe véve a világgazdasági körülményeket. Vagyis még a munkabérek növekedése sem vezet majd szigorúbb monetáris politikához.
Az ázsiai és az orosz krízis, a megtorpant tengerentúli konjunktúra és az eddig viszonylag nyugalmas Nyugat-Európa miként hat majd a világgazdaságra? Vajon hogyan alakul majd a verseny a három meghatározó valuta, a dollár, az euró és a jen között?
– Az ázsiai válságból következően valószínűsíthető, hogy a jen továbbra is gyengülni fog. Ahhoz ugyanis, hogy exportorientált növekedési pályára állítsák a gazdaságot, puhább monetáris politikát kell folytatni. Az euró és a dollár közti helyzet kevésbé világos. A német Bundesbank „mentalitásából” fakadóan az európaiak az eurót minden bizonnyal nagyon védeni fogják. Az aggodalmam ezzel kapcsolatban ismét csak az, hogy az új valuta – ha nem is azonnal, de egy-két év múlva – túl erőssé válik. A probléma gyökerét az európai költségvetési politikákban látom. A büdzsék hiányát nem feltétlenül tartom súlyosnak, de a nagy újraelosztási hányad még komoly gondokat okozhat. A magas adók ugyanis nagyon negatívan befolyásolják az unió versenyképességét.
