Valószínűleg csak egy recesszió fogja eldönteni, hogy az amerikai cégek tényleg megreformálták-e működésüket, vagy csupán a belgazdaság szokatlanul hosszú kedvező periódusának haszonélvezői. Ám már az esetleges visszaesés előtt is várható a feszültségek erősödése (Figyelő, 1998/34-35. szám). Először is, gyengülőben vannak azok a külső erők, amelyek megtámogatták a kilencvenes években végbement vállalati fordulatot; ilyen volt például a dollár árfolyamának csökkenése. Az utóbbi tizenöt évben az Amerikában és Japánban nagyjából egyforma mértékben emelkedtek a munkaerőköltségek, legalábbis helyi valutában számítva. Dollárban azonban komoly amerikai előny keletkezett – ez volt a nagy mértékű külföldi működőtőke-beáramlás egyik fő oka.
Az amerikai vállalatvezetők nyomban elkezdték támadni az erősödő dollárt, közben azonban nem sokan ismerik be, hogy mekkora segítséget jelentett eddig a gyenge valuta. Most, hogy múlik – illetve az ázsiai és az orosz krízis nyomán már lényegében el is tűnt – ez az előny, a nemzetközi cégek megpróbálják levonni az amerikai ipar átalakításának tanulságait.
Ugyancsak fontos körülmény, hogy olyan magasra emelkedtek a várakozások a vállalati szektorral szemben, amely szintnek nem lehet tartósan megfelelni. A cégeredmények hat évvel ezelőtt kezdődött növekedése nyomán a nyereség jelenleg a nemzeti jövedelem nagyobb hányadát teszi ki, mint az elmúlt három évtizedben bármikor. Ez az arány várhatóan nem tud tovább növekedni; főként azért nem, mert a munkások és alkalmazottak, akiknek a részesedése csökkent, törvényszerűen egyre követelődzőbbé válnak.
Már az idei, várhatóan lassúbb nyereségnövekedés felvet egy elkerülhetetlen kérdést: fenntarthatóak-e azok a versenyelőnyök, amelyek ismét naggyá tették az amerikai vállalatokat? Ha megvizsgáljuk a cégek „életfunkcióit”, kiderül, hogy jó egészségnek örvendenek. Az ország legnagyobb vállalatainak összesített mérlegfőösszege szilárd. A Standard&Poor’s (S&P) 500-as vállalati listáján felsorolt cégek összességénél az adósság és a jegyzett tőke piaci értékének aránya a legutolsó recesszió idején mért 98 százalékról mára 42 százalékra – 30 éve a legalacsonyabb szintre – apadt, ami egyszerre köszönhető az adósságok mérséklődésének és a részvénypiac javulásának.
A jövedelmezőség e pillanatig még kedvezőbb képet mutat. A hosszú gazdasági expanzió és a bérköltségek féken tartása nyomán javuló haszonkulcs számottevően emelkedett. Az S&P 500 vállalatainak adózás utáni haszonkulcsa ma majdnem eléri a 7 százalékot. Ez – szokatlan módon – a gazdasági bővülés utóbbi éveiben is emelkedett, igaz lassabb ütemben. Az e listán szereplő társaságok 20 százalék körüli tőkemegtérülése ráadásul jóval magasabb, mint a többi fejlett ipari országban, ahol 10-15 százalék a norma. Ám ahogy a japán „csodát” eltúlozták a nyolcvanas években, ugyanúgy fennáll a veszélye, hogy most az amerikai vállalati reneszánsz legláthatóbb jelét, a nyereségboomot is túlbecsülik, mégpedig elsősorban Amerikán belül.
A gyors nyereségnövekedéshez hozzájárultak a mérséklődő kamatterhek és az alacsony adókulcsok. Ezek egyszeri előnyök voltak: mostanában, amikor a vállalatok a nyereségnövekedés ütemének fenntartására törekszenek, már nem segíti őket ugyanolyan hátszél. Alan Greenspan, a jegybank szerepét betöltő Fed elnöke többször kijelentette: az amerikai részvényárfolyamok jelenlegi szintjében az a hit tükröződik, hogy a nyereség rendkívüli növekedése az egészen távoli jövőben is folytatódni fog.
Már az ázsiai, majd az orosz krízis nyomán bekövetkezett tőzsdei zuhanás előtt 8-10 százalékra esett vissza az amerikai profitok bővülési üteme. Most már az a kérdés, megfordul-e a nyereségciklus. Sok múlik azon, hogy a konjunktúra ellen tud-e állni a távol-keleti és orosz gazdasági válságnak, illetve az azok elhúzódásából eredő kettős nyomásnak.
Az ázsiai összeomlásnak az erősödő dolláron keresztül érzékelhető hatása a „jóindulatú” inflációt „rosszindulatú” erővé alakíthatja: egyes vállalatok csökkenő jövedelmezőségük miatt már a költségcsökkentés felgyorsítására kényszerültek. A belgazdaság a közelgő infláció legelső jeleit mutatja. A bérek ismét nőnek és egyre magasabbak az egészségügyi költségek.
Az Egyesült Államokon belül, illetve a világgazdaságban érvényesülő ellentétes erők együttesen eredményezték az alacsony kamatlábakat. Az amerikai vállalatokra gyakorolt hatás azonban nem ennyire kedvező: 1998 első három hónapjában a nyereségek csak körülbelül 2 százalékkal haladták meg az előző évit, és a második negyedév nem végleges adatai is hasonló ütemet jeleznek. Csak később, a külső válságok teljes begyűrűződése után fog kiderülni, hogy átmeneti szünetről vagy tartósabb lassulásról van-e szó.
Ám ha az amerikai vállalati csoda veszít is a fényéből, még akkor sem biztos, hogy Amerika lekerül a mostani piedesztálról. Az évtizedünkben tapasztalt „feltámadás” mögött ugyanis vitathatatlanul egyszerre vannak szerkezeti és ciklikus tényezők. Az előbbi okok között megemlítendő, hogy a cégek sikert értek el néhány olyan ágazatban, amelyek a leggyorsabban növekvőek és legnyereségesebbek közé tartoznak: általában a technológiai fejlesztés terén, a pénzügyekben és a gyógyszeriparban. Az amerikai multik okosan használták ki tőkeerejüket és pénztermelő képességüket: beruházásaiknál és a piacépítésnél figyelembe vették a világban tapasztalható gazdasági gondokat. Ha az üzleti élet globalizációja tovább bontakozik, sok tengerentúli vállalat indul erős pozícióból.
Az utóbbi időkben a beruházások nagy része a meglévő kapacitások hatékonyságának javítását célozza, és nem építenek olyan új létesítményeket, amelyek egy recesszió idején kihasználatlanul állnának. Azt pedig senki nem vitatja, hogy az új autógyárak, sőt az acélkohók is a világon a leghatékonyabban működők közé tartoznak.
Az új helyzetben az amerikai vállalatok fellendülése megtorpanhat, s lehetséges, hogy az eddigi eredményeket utólag kevésbé jelentősnek és kevésbé tartósnak minősítik majd. Ám ha sikerül megőrizni a kilencvenes évtizedben elsajátított menedzsment-elveket, viszonylag kicsi annak a kockázata, hogy az Egyesült Államokban krónikus ipari visszaesés következik be.
