Murphy szerint a rossz kormányok tehetetlenségüket átszervezéssel kívánják palástolni. Mára az államapparátus elvesztette kedvenc játékszerét, az állami vállalatokat. Ezért körbenéztek, és megtalálták a felsőoktatást. Megfelelő szinten elhangzott a (politikai) jelszó: integráció, és az apparátus mint felbolydult hangyafészek hozzálátott az átszervezéshez. Abban bíznak, hogy túl nagyot nem hibázhatnak, hiszen a felsőoktatás valóban reformra szorul.
Ez utóbbiban egyetértünk. Meggyőződésem, hogy a felsőoktatásban a krónikus pénzhiány mellett a pazarlás is bőségesen jelen van, ezért az alaposan megérett a reformra. Nem mondvacsinált tanár-diák arány alapján, hanem egy hosszú távú képzési koncepció figyelembevételével. El kellene dönteni – és ez klasszikusan kormányzati feladat -, hogy milyen végzettségű emberekre lesz szüksége közép-hosszú távon az országnak, és milyen képzésstruktúrát kíván az állam finanszírozni. Ennek ismeretében már viszonylag könnyű meghatározni, szükség van-e a meglévő egyetemekre és főiskolákra, vagy esetleg néhánynál az állami támogatást teljesen meg kell szüntetni. Ez valóban reform lenne.
Mint az igazi államháztartási reform minden lépése, természetesen ez is komoly feszültségeket gerjesztene. Marad tehát a maszatolás, a minden egyetemet, főiskolát érintő elvonás. Hogy ez esetleg teljes csődbe dönthet egy olyan intézményt, amely a piac által várt szakembereket képez ki? Az ítélet hamar kész: ennek csak az intézmény rossz gazdálkodása lehet az oka. Vagy pedig az elaprózottság, az intézmények közötti együttműködés hiánya. Tehát integráljunk! A bürokráciának könnyű dolga van, mert millió külföldi példát lehet hozni az integrációra. Csak arra kell vigyázni, hogy a legalább ilyen számosságú ellentétes példákról ne essen szó.
Lehet, hogy a felsőoktatás integrációja révén valóban gazdaságos és hatékony óriásintézmények jönnek létre. Nem tudom. Ennél nagyobb baj, hogy ezt az átszervezők sem tudják. Az egész folyamat úgy indult be, hogy egyetlen komolyan vehető számítás, gazdaságossági vizsgálat nincs mögötte.
Eközben az egyetemek és főiskolák küzdenek a napi élettel, gyakorolják a túlélés művészetét. Zokszó nélkül tűrik az utólagos finanszírozás, a kincstár bevezetése körüli összes zűrzavart és fejetlenséget. Az évből már eltelt két hónap, de az intézmények költségvetését a minisztériumok még nem hagyták jóvá! Gazdálkodnának tehát, csak éppen azt nem tudják, mennyi pénzből. Próbálják a döntésekhez szükséges információs rendszert kiépíteni, az állami bürokrácia azonban csak odáig jutott el, hogy jelezze: 1996-ban jelentősen módosítani fogja a számviteli rendet. De hogy hogyan, az még titok. Érvényes költségvetés, elfogadott számlatükör nélkül csak azt nem lehet megmondani: miből, mikor, mire, mennyit lehet költeni. Amúgy a racionális gazdálkodás minden feltétele adott.
A felsőoktatás valóban reformra szorul. De jó lenne, ha ezzel párhuzamosan valaki az állami bürokráciát is megreformálná. Ha megbízást kapnának rá, az egyetemek és főiskolák remek megoldásokat tudnának kitalálni.
(A szerző a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem gazdaságiműszaki igazgatója.)
