Adóelőleget számolni tanul az ország. “Béresek” és e szolgasorból felemelkedni tudó szerencsések egyaránt. Tanulják, bár hivatalos források szerint “a munkáltatók képességeit becsülték túl”.
Tavaly az év végi hálaadás helyett Magyarországon abból állt a “társasági élet”, hogy a december 20-án esedékes feltöltési kötelezettség kiszámításához próbálták az égieket segítségül hívni. Úgy tűnik, a pénzügyi igazgatók szellemi befogadóképességével volt baj. Hiszen a számítások elvégzéséhez elegendő lett volna, ha tudják: társaságuk közgyűlése a következő év májusában osztalékfizetésről dönt-e, mi lesz annak mértéke, és az osztalék jóváhagyásának pillanatában mi lesz a több ezer akkori részvényes adóügyi illetősége, ami alapvetően befolyásolja a fizetendő kiegészítő adó nagyságát.
Azt hihetnők, a problémák technikai jellegűek. A hiba azonban a jelenlegi adórendszer zsigereiben van. A pénzügyi kormányzat – úgy tűnik – pénzforgalmi szemléletben gondolkodik, amelyben az adórendszer csupán megfelelő algoritmusok kérdése. Amíg azonban az adórendszer által elérni kívánt célok a bevételnövelésre korlátozódnak, addig nem lesz, nem is lehet az országnak adópolitikája. Az adórendszer egész ágazatokat képes felemelni, visszafejleszteni, orientálni, büntetni és jutalmazni. Gazdaságpolitikai koncepció híján marad az állami falánkság, amire persze a polgár nem mond, nem is mondhat mást, mint hogy mindenki hízzon a maga kosztján.
Az államháztartási reform tipegős korszakában néhány idealista még úgy vélte, lehetséges az adójogszabályok foltozgatása helyett – a kidolgozásra kellő időt hagyva, az évenkénti költségvetési törvények kötelezően előírt vesszőfutását nem követve – új adótörvényeket kodifikálni, amelyek az adóztatás terén követett nemzetközi joggyakorlathoz is jobban igazodnak. Az idő azóta a pénzügyminisztert és az adóügyekért felelős államtitkárát is elemésztette.
Markáns szemléletváltozásról és leplezetlen őszinteségről tesz tanúbizonyságot az adórendszer 1996-os változtatásainak téziseit tartalmazó, majd egyéves előterjesztés. A dokumentum szigorú következetességgel megvizsgálta az egyes adónemeket, s megállapította, hogy itt sem, ott sem lehet tovább feszíteni a mértékeket, és konklúzióként kimondta: a személyi jövedelemadó az, ahol a többletbevétel lehetőségét kell keresni. Innen már csak egy lépés az szja-törvény vitája, ahol az érdemi disputa lehetőségét egy egyszerű szám zárta ki: 480 milliárd. A szám, amely elegánsan képes százmilliárdot szökkenni egyik évről a másikra, miközben a társasági adó előirányzata “lecövekelt” az 50 (!) milliárdnál.
Az adórendszer – sajnos – nem moralizál. Pedig címzettjei emberek, akiknek a zsebéből kivenni csakis alapos okkal, az arányosság és a teherbíró-képesség figyelembevételével (lenne) szabad. Vajon lehet-e ésszerű magyarázatot adni arra, hogy ma Magyarországon az egyedülálló Casanova fillérre azonos adót fizet, mint feleségét és gyermekeit eltartó kortársa? Lehet-e nem észrevenni, hogy a jövedelmet nem egyének, hanem családok költik el?
Még a magyarénál szociálisan sokkal érzékenyebb német adórendszer egyes elemei is fennakadtak az ottani Alkotmánybíróság rostáján. Kimondatott, hogy alkotmányellenes a létminimum (és nem a minimálbér) adóztatása, ugyanis a polgárok a közterhekhez saját személyes vagyoni viszonyaikhoz mérten kötelesek hozzájárulni. Az önfenntartás szükségessége pedig természetesen megelőzi a közteherviselés kötelezettségét.
Szlovéniában a vagyon mentes az örökösödési és ajándékozási illeték alól, ha leszármazó vagy házastárs szerzi meg. Lehetne persze mindenféle jogcímen adót, illetéket kivetni rá, sőt egyidejűleg többet is. Így viszont azt lehet mondani: igazságos.
Jó lenne ezt a szót itthon is ízlelgetni. Így utólag.
