Mi kell ahhoz, hogy szeressük egymást a szlovákokkal?
Például az, hogy ne dúljon választási kampány se itt, se ott, így ne legyen miért hergelni, etetni kinek-kinek a maga szélsőségeseit. És egy vízió sem árt arról, hogy régiónk a világválság nyertese lehet, ha a magyar a lengyellel, a csehvel és a szlovákkal összefogva bepercegi gazdaságát a lassan ismét a kontinens urának tekinthető németek alá.
Az ugyan nem teljesen világos számunkra, miért törné magát Merkel asszony, hogy magához emelje a kekec szabadságharcos hunokat, akik ráadásul alaposan lemaradtak a fönt említett másik három közép-kelet-európaitól, de Pilisszentkereszten nem is ezt a kérdést kell most megoldani.
Fotók: Neményi Márton
Hanem a barátkozás a szlovákokkal. Konkrétan a magyarokat nem is olyan rég még teli szájjal anyázó Robert Ficóval. Apropót az szolgáltat, hogy nemzetiségi kultúrházat avat a szívcsakrás Dobogókőtől pár kilométerre fekvő félmagyar, félszlovák falu. Félig magyar forintból, félig szlovák euróból.
Békítő Sólyom
Az előzményt helyiektől gereblyéztük össze: gyönyörű történet.
Pilisszentkereszt polgármestere úgy öt esztendeje ki akarta ebrudalni irodájából a helyi kisebbségi önkormányzatot. Rossz nyelvek szerint nem is a néhány négyzetméteres szobácskára fájt a foga, inkább csak rúgott volna egyet a szlovák szervezet vezetőjén, aki történetesen az előző polgármester volt.
Előbb vita kerekedett, aztán botrány, olyannyira, hogy Szentkereszten forgatott a pozsonyi tévé és aktivizálta magát a nagykövet. Akkori köztársasági elnökünk, a környéken gyakran kiránduló Sólyom László is a faluba utazott, mediálni próbált, de eredménytelenül, a felek az ő kedvéért sem gyújtották meg a békepipát.
Az egyre kínosabb ügyet végül a két miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc és Fico Róbert simította el, mégpedig azzal, hogy vadiúj közösségi ház felépítésére tettek banki átutalásokban megvalósuló ígéretet.
Ahoj
És tessék, most itt állunk a kétszázötvenkétmillióból épült ház előtt Pilisszentkereszten.
Zuhog az eső, de ez csöppet sem zavar abban egy csoport népviseletbe öltözött nénit, hogy szlovák dalokat énekeljen bele vidáman a gomolyfelhőkbe. Sosemvolterős, viszont megkopott orosztudásunknak meg a szlovák szinkronú Terminátor 2-nek (Elektromodulator Dva) hála elcsípünk néhány szót a strófákból: brat, sestra, láska, ahoj.
A popacsekre hiába várunk.
Elektromodulator – dva
Érkezik viszont Orbán Viktor, ováció fogadja, derekasan végig is puszilja az első sor asszonyt, édesek, imádják. Egy hetvenes néni a hátulról előre kiáltja, hogy „a második sorba nem tetszik jönni?”, naná, hogy megy, látni rajta, ahogy töltődik minden egyes cuppanóstól. „Milyen szép a népviseletük” – így bókol a rakott szoknyáknak a kormányfő, s ki tudja, hány év után előgurgulázó kacagás a válasz. Mire a miniszterelnök pajkosan megigazítja nyakkendőjét, és így szól: „Igyekeztem én is kiöltözni.” Igaz, ami igaz, ez most nem a szombati Cristiano Ronaldó-szett.
„Bocsánat, fogadnom kell a vendéget” – ezzel szakad ki az ölelő karokból. Ideje, tényleg begördül Fico kollégája.
Aktus
Darabka kenyér és só jár minden érkezőnek, ez itt az Isten hozott, a két miniszterelnöknek pedig pálinka is dukál a szénhidrát mellé. Férfiak, egy hajtásra dobják be a felest, Orbán lendületes, Fico megfontolt, de mindkét versenyzőn érezni a rutint.
Egy helyi hivatalosság köszöntőt skiccel, egy pap szentel, a két politikus pedig szalagot vág át. Valamint megcsodálja az udvaron az erre az alkalomra készült, Gyökerek című, kerámialapocskákból álló plasztikát. A mű egy-egy elemét „aláírásukkal látják el” – szól a műsorvezető. Majd így folytatja: „Az aktusra az eső miatt odabent kerül sor.”
A kultúr olyan, amilyen egy kultúr lenni szokott, csak modern, drájvitos kiadásban: a földszinten nagyterem színpaddal, oldalt öltözők, vizesblokk, fent galéria. Meglepetést csupán néhány villanykapcsoló okoz, mely úgy négy méter magasan található, és a fönti téglakorláton kihajolva működtethető. Ficós trükkre gyanakszunk, át is fut rajtunk, hogy jelezzük hazánk, a beígért aktust láthatóan szerencsésen átvészelt miniszterelnökének, „tessék vigyázni, csapda”, de a testőrség dupla sorfalának látványa eltántorít bennünket nemzetmentő elképzelésünktől.
Elhangzik a szlovák himnusz, aztán a magyar is. Azért az szép, amikor ugyanazok az emberek fújják mindkettőt, teli torokból. Aztán népdalok következnek, közben az első sorban ülő Orbán össze-összemosolyog egy mamával. Ez is szép.
A vér, az vér
A zárt téri szónoklatok sorát a szentkereszti kisebbségi önkormányzat vezetője, Demjén Ferencné nyitja, aki szlovákul küldi el a nyálba mindazokat, akik „most is itt ülnek”, pedig annak idején „nem adtak támogatást”. Kuncog a hallgatóság. Az országos önkormányzat elnöke, Fuzik János taktikusabb: ő dicsér. Orbánt, Ficót, Gyurcsányt. Majd kijelenti, hogy továbbra is számít a segítségre.
Kincs és vér
A fő műsorszám természetesen a két kormányfő.
A magyarországi szlovákok száma csekély – mondja Fico -, de ettől még igazán becsesek az anyaország számára. Egyrészt a nemzet történelme miatt, másrészt mert olyan dialektust beszélnek, olyan a gasztronómiájuk, ami a határ túloldalán már „kihalt”. (Konkrét példával kell igazságot adnunk Ficónak. Aki egyszer leballag a kultúrtól úgy kétszáz métert a főúton, az elágazásnál rálel az Emma vendéglőre. Az egység tulaja úgy hiszi: az a hely legnagyobb nevezetessége, hogy egyszer ott ebédelt a bakancsos Sólyom László. Ezzel szemben a realitás az, hogy Emmánál olyan a pörcös sztapacska őzpörivel, lilahagymával, tunkolós kenyérrel, előtte békési szilvával, közben frissen csapolt „fácánnal”, hogy egy öt Sólyom-interjúra se cserélnénk be.)
„Kincs, ami itt van, a mi nemzeti identitásunk része” – így Fico, s mi még most sem vitatkozunk.
A szlovák miniszterelnök szerint „rendkívül fontos nekünk a Magyarországgal való jó kapcsolat”, amivel egybevág, hogy „ma konstruktív, pragmatikus, jövőbemutató tárgyalásokat folytattunk”.
A pragmatizmust emeli ki Orbán is, és úgy véli, a sikeres gazdasági együttműködés lehet a trambulin az egyéb területeken felgyűlt vitás kérdések rendezéséhez. (Tán a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos szlovák álláspont jár a fejében, aminek sérthetetlenségét estére, a Dunán majd ki is fejti Fico.)
Példakép
Jelzőben nincs hiány, Orbán „megkülönböztetett tisztelettel” köszönti Ficót, és azt mondja, „nem akármilyen vendégünk van”. Hanem olyan, akinek országa bár tíz éve még mögöttünk kullogott, mára megelőzött bennünket, „válságkezelésben példakép számunkra”.
„A vér az vér” – ezt a kultúrházépítés körülményeire utalva mondja miniszterelnökünk. Értsd: ebben az országban mindig mindenki mindenkivel összevész, itt nincs eredmény háborúskodás nélkül. Heves viták után lett Lánchidunk, Országházunk, s áskálódásban fogant a szentkereszti kultúr is. Széchenyit idézi eztán, aki egy Kossuthtal vívott szócsata után emígyen fakadt ki: „Amikor felakasztanak bennünket, egyetlen kérésem, hogy Kossuthnak háttal akasszanak fel.”
Híd, út, Rezesova
Megállapodások aláírásában torkollik a sok kedves mondat. A gazdasági fölemelkedés feltétele, véli mindkét fél, a közlekedés fejlesztése. Lesz új Duna-hidunk Komárom és Révkomárom között, ez a terv, sőt kilencvenre emelkedik a jelenlegi huszonnyolc „közúti határátlépő” száma. Ha pontosak Orbán adatai, akkor ez kilencszáz települést és kétmillió-százhatvanezer embert érint a két oldalon.
A zárógondolat ismerős az utóbbi hónapok összes Orbán-fellépéséről: a Nyugat belesüllyed a válságba, mi viszont nyertesen kerülünk ki belőle. Mert erősek vagyunk és stabilak. És lám, vannak barátaink is.
Tutira az lesz a vége, hogy kiadjuk Rezesovát.
