Hogy az Alkonyattól pirkadatig egyáltalán elkészülhetett, abban leginkább az játszott közre, hogy Quentin Tarantino és Robert Rodriguez országos cimborák. 1996-ra előbbi már túl volt a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény elsöprő sikerén, Rodriguez pedig előbb az El Mariachival hívta föl magára a figyelmet Hollywoodban, majd a műfaji sokszínűségéről híres akciófilmjével, a Desperadóval.
Mindkettejükben közös a westernműfaj iránti szakadatlan szerelem, illetve az exploitation-filmek átható ismerete. A film eredeti ötlete Robert Kurtzmantől, a híres hollywoodi smink- és speciális effektusokat fejlesztő KNB EFX cég társalapítójától származik, akinek azért volt szüksége a filmötletre, hogy bemutathassa cége szakértelmét.
Miután megírta a történet vázlatát 1988-ban, Kurtzman forgatókönyvírót keresett a koncepció teljes kidolgozásához.
Régi barátom és producerem, David Goodman mesélt nekem egy fiatal íróról, akiről úgy gondolta, hogy tökéletes lenne az Alkonyattól pirkadatig megírására
– emlékezett vissza Kurtzman a sztori készültére. A fiatal írót úgy hívták: Quentin Tarantino.
1990-ben még csak videótékás eladó volt, hollywoodi sztárságról álmodozott. Persze ekkor is zseniális forgatókönyveket írt: Kurtzman leszerződtette a vámpíros filmhez, és 1500 dollárral hálálta meg az írói munkáját. Ez volt Tarantino filmes karrierjének első fizetett munkája.
Nem sok pénzünk volt, hogy kifizessük, de Quentinnek elég volt ahhoz, hogy otthagyja videótékás állását, és megírja a filmünket
– jegyezte meg Kurtzman, hozzátéve, még egy fontos tényt: „megállapodást kötöttünk, Quentin megírja a forgatókönyvünket, én pedig ingyen felelek majd a Kutyaszorítóban effektjeiért.”
Kurtzmannek eredetileg olyan sok ambíciója volt, hogy a rendezői székbe is beült volna, de ilyen jellegű tapasztalat híján a stúdiók nem voltak hajlandóak jelentősebben finanszírozni a projektet. Hát még úgy, hogy a forgatókönyv telis-tele volt vulgáris párbeszédekkel és indokolatlanul sok erőszakábrázolással. Illetve az sem segített az eladhatóságán, hogy a forgatókönyet olvasva lényegében két különálló filmet láttak maguk előtt a hollywoodi fejesek, melyből az egyik horror volt, ami a kilencvenes évek közepén nem volt a legjobb nézőcsalogató.
Évekig állt hát a projekt, mígnem Tarantino berobbant Hollywoodba, és eszébe jutott az Alkonyattól pirkadatig egy Rodriguezzel való találkozáskor. Dobott egy hívást a Miramax filmkészítő-filmforgalmazó cég öltönyöseinek, hogy „megvan a következő projektje”, már csak pénz kell hozzá. Na meg egy jó rendező.
Úgy hitte, Rodriguez stílusához közelebb áll a film, így Tarantino elintézte, hogy 1995 nyarán megkezdődhessen a tényleges forgatás, ami mindössze 11 hétig tartott.
Épp akkor kezdtem el nézni George-ot a Vészhelyzetben, és nagyon megtetszett. Olyan volt, mintha Robert Mitchumöt láttam volna benne. Menő volt. Mivel egy sürgősségi orvost alakított a sorozatban, azt akartam, olyan karaktere legyen az Alkonyattól pirkadatigban, aki embereket küld a sürgősségire
– mesélt arról Tarantino, hogyan találták meg a szerepre Clooney-t, aki akkoriban szimpla tévésztár volt, nagyjátékfilmek főszerepéről mindössze álmodozhatott.
Mint azt említettük, Tarantino forgatókönyve látszólag két teljesen különálló filmet gyúr egybe: az első órában megismerjük a Gecko-fivéreket (Clooney, Tarantino), akik a törvény elől menekülnek, hogy átjussanak Mexikóba, az „ígéret földjére” – utóbbi Rodriguez filmjeiben visszatérő elem, igaz, itt kevésbé romantikus oldalát mutatják meg az országnak. Clooney alakítja az idősebb, forrófejű, látszólag mégis racionális, hiperjóképű Geckót, míg Tarantino a teljesen zavart, tökkelütött, szexuálisan deviáns testvért.
Túszul ejtenek egy nyaraló családot: a szebb napokat és szerepeket látott Harvey Keitelt és két gyerekét, akik közül Juliette Lewis neve említésre méltó. Ő tényleg a kilencvenes évek közepének nagy reménysége volt, maga hívta föl Tarantinót a forgatókönyv elolvasása után, hogy kaphasson egy kisebb szerepet. Egy szó, mint száz: a Geckók a család lakókocsiját elkobozva lépik át a határt, hogy aztán egy mexikói lebujban, a Titty Twisterben találkozzanak bűntársaikkal.
Már a korabeli kritikák is kiemelik, mennyire formabontó, de nem túl eszes lépés volt vámpírfilmmé alakítani az addig nagyszerű, road movie elemekkel tarkított krimitörténetet. Idézzük föl az éles váltást: miután Salma Hayek élete táncát előadja élő kígyóval a nyakában, s Tarantino figurája végigszopogatta a színésznő lábujjait, egy csapásra vámpírrá változnak a Titty Twister csaposai, táncosnői, kidobói: ebben a forgatagban kell higgadtnak maradnia az amúgy is mindig higgadt és szögletes állú George Clooney-nak.
Apropó, tánc: „Quentin azt mondta nekem: »Ó, amúgy táncolnod kell egy kígyóval a nyakadban.« Azt mondtam: »Nem tudom megtenni. Ez a legnagyobb félelmem, rettegek a kígyóktól«, mire ő: »Nos, Madonna megtenné. Igen, már beszéltem vele, és hajlandó táncolni a kígyóval. «Végül megcsináltam és jó volt, mert le kellett küzdenem a legnagyobb félelmemet, transzba estem a táncra, improvizáltam azt a részt, hisz nem volt koreográfus, mert nem lehet kígyót koreografálni” – mesélte évekkel később Hayek a fülledt jelenetről.
Ez a műfajváltás azért is számított radikálisnak, mert a vámpírfilm mint műfaj 1996-ra komoly identitásválságba került. Rodriguez és Tarantino nem kértek a filozofálgató, melankolikus Tom Cruise és Brad Pitt stílusú (Interjú a vámpírral) vérszívókból: ők gusztustalan, gonosz, állatias lényekként gondolkodtak róluk. Az Alkonyattól pirkadatigban szó sincs metaforákról, misztikumról, csak látványos és szükséges gyilkolásról, humorról, a szörnyek nevetségessé tételéről.
Mondanunk sem kell, hogy a film elkészítése minden szereplőjének mást jelentett, de Clooney nyerte a legtöbbet, megindult a szupersztárság útján. Ez volt az első olyan mozifilmje, ahol karizmatikus, tökös akcióhősként jelenik meg, aki nemhogy elviszi a hátán az egész cselekményt, de nincs is kedvünk más szereplőre nézni a játékidő alatt. Persze az egész történet tele van lopott ötletekkel (George A. Romero Élőholtak éjszakája nem titkoltan fontos alapanyag volt), ugyanakkor a tarantinói leleményesség, a minőségi párbeszédek komplett jeleneteket tesznek időtállóvá. Emlékezzünk csak Fred Williamson Frostjának vietnámi háborúról szóló, halálosan komoly monológjára, ami ráadásul parádésan van fényképezve.
De hiba lenne nem fölidézni a Clooney és Hayek közti párbeszédet, mikor a vámpírnő felvázolja a főhősnek, hogy élete hátralévő részét a Titty Twisterben tölti, kínok közt:
– A rabszolgám leszel.
– Kösz, nem, voltam már házas!
Ezt egyébként improvizálta Clooney, eredetileg bele sem tették volna a filmbe, mégis benne maradt. Ma ezek a szellemes és jó helyre illesztett párbeszédek nem számítanak újdonságnak a Tarantino munkásságát jól ismerőknek, de harminc éve, épp csak a Ponyvaregény megjelenése után befogadhatóbbá tette a közönség számára a szokatlan történetvezetést.
Milyen hatást gyakoroltak Tarantinóék a vámpírfilmekre?
A vámpír Hollywood egyik olyan figurája, ami érzékeny az aktuális korszellemre. Kevés filmtörténeti alak képes olyan pontosan tükrözni egy adott korszak félelmeit, erotikáját, társadalmi szorongásait és esztétikai változásait, mint ezek a különös lények. Az 1931-ben készült Lugosi Béla-féle Drakula óta a műfaj felfutása és hanyatlása mögött is különféle társadalmi változások húzódtak meg. Ez a klasszikus korszak azonban a negyvenes évekre kifáradt. Az amerikai stúdiórendszer szörnyei (Drakula, Frankenstein, Farkasember) egymással crossoverelő, önismétlő B-filmekben vegetálnak.
Az ötvenes években az Egyesült Királyságban kel új életre Drakula Terence Fisher és Christopher Lee kooperációjában, radikális újításokat behozva a műfajba (sok vér, nők, szexualitás ábrázolása), de Hollywoodnak valahogy nem sikerül erre a vonatra felszállnia.
Ám Anne Rice 1976-ban megírja nagy sikerű Interjú a vámpírral című könyvét, mely abban a korszakban születik, mikor az amerikai polgárok a vietnámi háború utáni kiábrándultsággal, identitásválsággal küzdenek: Rice könyvében sem a horrorfaktor győz, hanem az öröklét terhével megáldott lény belső küzdelmei. Neil Jordan 1994-es filmadaptációja is fölöttébb sikeres volt Brad Pitt-tel és Tom Cruise-zal, de a két évvel későbbi Alkonyattól pirkadatig egy percig sem akart moralizáló lényekről mesélni. Sokkal inkább parodizálja a műfajt, egyúttal kimondja: a vámpír mítosza elfáradt, minek komolykodni.
Tarantino és Rodriguez lényei nem csábítóak (kivéve Hayeket, persze), nem filozofikusak, nem arisztokratikusak, sőt, még csak nem is tragikus hősök, hanem undorító, állatias, irtani való szörnyek.
Évekig nem is született jelentős vámpírfilmje Hollywoodnak, a következő nagy hullám már az Alkonyat-filmeké volt, mikor a vámpír tulajdonképpen nem szörny, hanem romantikus fantasyhős. Ezzel párhuzamosan televíziós sorozatok (True Blood, Vámpírnaplók) sem vették komolyan a vámpírmítoszt. Üdítő frissességet pedig csak az idén bemutatott és agyondicsért Bűnösök hozott a műfaj életébe: „Rég éreztük, hogy egy komoly pénzből készült, hollywoodi látványosságnak igazi tétje lenne, alkotója pedig megkockáztatná, hogy kinevessék” – írta kritikusunk.
Az Alkonyattól pirkadatig 19 millióból 60 milliós bevételt csinált, nem volt instant siker, röpült a videótékák polcaira, hogy aztán idővel onnan nemesedjen klasszikussá. A gyártó stúdió mégis azt gondolta, folytatni kell a mexikói vámpírcsehó történetének kibontását: egy vállalható 2. rész után elkészült egy teljesen felesleges 3. film, sőt, évekkel később sorozat formájában is remake-et kapott.
Nem vagyunk meggyőzve ennyi év után sem arról, hogy szükséges volt egynél több filmet készíteni a történetből, mindenesetre a Clooney-Tarantino-féle klasszikus nagy erénye, hogy sokadik nézésre is képes lenyűgözni minket kimunkált agyatlanságával és azzal a lelkesedéssel, amivel a fanatikus Rodriguez fölépítette a filmet.
