Szeptember végén járta be a magyar sajtót a hír, miszerint szelfizés közben elhunyt Kozma Zsuzsa, a magyar fitneszvilág egyik ismert alakja. Az 53 éves edző megcsúszott egy sziklán a jordániai nyaralásán, és lezuhant. Bár a fia később tisztázta, hogy az édesanyja nem a fotózás miatt vesztette életét, az eset megmutatta: a közvélemény már meg sem lepődik, ha egy tragédiát az ilyesfajta önarcképkészítéshez kötnek.
Az életünket veszélyeztetjük az elismerésért
Az viszont tény, hogy a „modernkori” szelfi születése egy konkrét balesethez köthető: az első ilyen képet egy ausztrál férfi készítette 2002-ben, azzal a céllal, hogy bemutassa az arcán keletkezett sérülést, amit úgy szerzett, hogy leesett a lépcsőn. A helyzet később csak romlott, 2014-et például azért nevezik a „szelfi évének”, mert nemcsak az elkészült önarcképek, de az ezzel járó balesetek száma is magasra emelkedett. Csak az Egyesült Államokban 33 ezer ember sérült meg abban az évben, mert akkor és úgy készített fotót magáról, amikor és ahogy nem lett volna szabad.
Ha az ismert eseteket nézzük, 2011 októbere és 2017 novembere között 259 halálos szelfibaleset történt világszerte, a legtöbben Indiában, Oroszországban, az Egyesült Államokban és Pakisztánban haltak meg.
Felmerülhet a kérdés: miért ragaszkodunk annyira ezekhez a fotókhoz, hogy még a legveszélyesebb mutatványokat is bevállaljuk?
„Mint a legtöbb szelfi esetében, itt is az önértékelés a befolyásoló tényező. Ha az alacsony, akkor csak úgy tud javítani rajta az illető, ha bevállal néhány veszélyes mutatványt vagy meredekebb manővert. Sokszor annyira értéktelennek érzik magukat a képek készítői, hogy bármit megtesznek, hogy a világ értékesnek lássa őket, nem számolva az esetleges rizikókkal” – mondta lapunknak Gyarmati Rita szakpszichológus.
Mivel a szelfizők a bizonyítási vágy miatt sokszor indokolatlanul veszélyes helyzetekbe is belemennek, több helyszínen be is tiltották a fotózást. Így például a kaliforniai Disneylandben, a római Colosseumnál, az Australian Open teniszversenyen vagy éppen a pamplonai bikafuttatáson már nem lehet szelfizni, India több városában pedig „szelfi no-go zónákat” alakítottak ki.
Múzeumban fotózkodom, tehát kulturált vagyok
Az önértékelés növelésének vannak biztonságosabb útjai is. Az „értékesség” érzetének erősítéséhez az egyik leghatékonyabb és legelterjedtebb mód egy történelmileg vagy kulturálisan fontosnak ítélt helyszín vagy műalkotás mellett lőtt kép. Ezen belül külön kategóriát jelentenek a múzeumokban készített szelfik, annyira, hogy az intézmények már nem tehetik meg, hogy ne foglalkozzanak a kérdéssel – ezek a fotók ugyanis annyira részeivé váltak a múzeumi élménynek, mint a tárlatvezetés vagy az ajándékbolt meglátogatása.
Változó, hogy egy-egy intézmény engedi vagy tiltja az ilyesmit; a New York-i Modern Művészetek Múzeuma úgy döntött, hogy kitiltja a szelfibotokat, több helyen viszont már kezdik felismerni az ingyen reklámban rejlő lehetőséget, és próbálnak szelfibarát környezetet kialakítani. Az elfogadóbb múzeumoknak megjelenési lehetőséget jelent egy ilyen kép, egy önjelölt influenszer sokszor sokkal hatékonyabb és olcsóbb reklám, mint egy PR-kampány. Az már más kérdés, hogy ezeken a szelfiken többnyire nem a műalkotások vannak a középpontban.
Ez ugyanarról szól, mint a veszélyes helyeken való fotózkodás: az egóról. Az illető bizonyítani akarja, hogy ezt is el tudja érni, és elmondhatja, hogy »kulturált vagyok«!
– mondja a szakember.
Azt, hogy valaki valóban értő szereplőként vagy esetleg nagyzoló kultúrafogyasztóként jelenik meg, nem feltétlenül függ attól, hogy melyik csoportba is tartozik.
„Egy kulturális térben lőtt szelfi nemcsak annak érdekes, aki csinálja a képet, hanem annak is, aki nézi. Az ilyen képek értékelése nagyban függ a befogadótól. Ismeri-e az illetőt? Elhiszi-e neki, hogy valóban értékeli vagy egyáltalán ismeri-e azt a művet, ami mellett szelfizik? Ha valaki utánajár, hogyan, milyen körülmények között készült ez a kép, már máshogy értékeli a szelfit, ha ez az alaposság nincs, akkor többnyire mindenki magából indul ki.
Ebben az esetben, ha valaki sznob, akkor úgy is fog nézni egy ilyen szelfire, és ha valaki többnyire játssza csak a műveltet, az ezt fogja gondolni az adott kép készítőjéről is.
A „kultúrszelfiknek” is lehet pozitív hatásuk, akár önbeteljesítő jóslatként szolgálhatnak. Gyarmati Rita szerint hasznos és építő tud lenni valakinek, ha ilyen önarcképeket készít.
„Addig-addig fotóztatom magam lovas szobroknál, amíg egyszer csak be nem kerülök egy olyan múzeumba, ami érdekel is. Összességében sokkal több esély van arra, hogy pozitívan jövök ki ebből, hisz olyan közegben csinálom, ahol elkaphat a kultúra” – véli a szakpszichológus, aki kiemeli: mivel az első benyomások a legfontosabbak, az emberek a legjobb oldalukat mutatják meg először, így aztán mindenki bátor, kulturált vagy éppen szép lesz. Többi között ezért sem lehet arra számítani, hogy eltűnik a szelfi.
Egészen addig tartani fogja magát, ameddig az emberekben él a visszaigazolások és az elismerés iránti vágy, hisz ez fontos az egészséges önképhez. A gyerekkorunkban ezt a szüleink elégítik ki, de akár sérülhet is ez a kép, szintén a szüleink által, ha nem kapunk elég figyelmet. Ebből később az következik, hogy éhezzük a figyelmet, és szinte bármit megteszünk az elismerésért. Így aztán felértékelődhet a szelfi szerepe, hisz mindenki olyan képet akar készíteni, ami után dicsérő szavakat kap
– mondja Gyarmati Rita.
Már van, aki megcsinálja helyettünk a szelfinket
A tökéletesség, a pozitív visszacsatolás iránti vágyat hivatott kielégíteni a Snapchat egyik új szolgáltatása, ami után egészen váratlan irányokat vehet a szelfikészítés. A közösségi oldal nemrég bevezette a mesterséges intelligencia által generált a szelfit, a képet így el sem kell készítenie az erre vágyónak, az AI megalkotja helyette. De akkor nevezhetjük ezt szelfinek?
„Hívhatjuk annak, amennyiben a profilomon lévő képeimből rakja össze. Az a kérdés, hogy mit szeretnék elérni egy képpel. Amikor meglátsz valakit, nem rá reagálsz, hanem a képre, ami benned kialakult róla, ezt nevezzük mentális reprezentációnak. Például, ha találkozol egy kövér emberrel, akkor nem azon gondolkozol, hogy miért hízott meg, hanem a kövérséggel kapcsolatos emlékek ugranak be, teszem azt, ha az apád chipset majszolt a kanapén. Az első benyomásba beletartozik az összes tudás, ami a fejedben van az épp látott dologgal kapcsolatban, ezért nehéz kitalálni, hogy kinek mi fog tetszeni a legjobban. A mesterséges intelligencia akár ezt is optimalizálhatja” – teszi hozzá a szakpszichológus.
A „befogadót” akár be is csaphatják, hisz egy szinte tökéletes képet lát, és a felhasználó is átverheti magát. De ahogy egy szobor előtt lőtt szelfi, úgy a mesterséges intelligencia által készített képek is hasznosak lehetnek – a cél ugyanis ebben az esetben is szentesíti az eszközt.
Minél jobb, minél több profi, szép képet rakok ki magamról, annál inkább el tudom hitetni magammal, hogy kiváló vagyok. Így aztán hiába túl tökéletes a szelfi, és hiába a mesterséges intelligencia alkotta meg, mégis képes lehet növelni az önbizalmat. Lehet, hogy valakit sorra visszautasítanak, de ő képes egy olyan szelfit lőni vagy az AI-val elkészíttetni, hogy elhiszi: jó nő. Arra jó, hogy átverjem magamat, de ennek csak akkor van haszna, ha valaki nem megy mélyebbre. Ha elkezdenénk bolygatni az okokat, testképzavar, énkép-problémák is előjöhetnek, de ha nem, akkor önbizalom-növelő lehet
– mondja Gyarmati.
A szakember szerint viszont akad hátulütője is a dolognak: aki nagyon beleragad ebbe az állapotba, egy idő után már sebezhetetlennek érzi magát, és egy-egy visszautasítás, negatív komment után már nem is hibáztatja magát, inkább mást okol, ha nem olyannak látja, mint ő saját magát. Ám, ha megtalálja a határvonalat, a szelfi azt a szerepet is betöltheti, mint egy motivációs tréner, aki segít hozzá hasonlóvá válni, vagy legalább elhiteti, hogy ez lehetséges.
