A II. világháború végéhez közeledve, 1944-45 telén a német hadseregmindent elkövetett, hogy Budapestnél megállítsa a szovjet előrenyomulást. A “második Sztálingrádként” is emlegetett város hónapokig tartó ostroma mérhetetlen szenvedést és pusztítást okozott. Utóbbi része volt, hogy a háború logikája szerint felrobbantották a dunai átkelőket.
Százak haltak meg a Margit hídon
A Margit híd esetében ez véres tragédiához vezetett. ’44 november 4-én az utászok épp a korábban a korábban elhelyezett dinamittöltetekbe szerelték a robbanófejeket, amikor egy hibás gázvezetékből szivárgó gáz berobbant. Baleset volt, a hidat nem akarták még felrobbantani, le sem zárták. Szombat volt, déli 12 óra, élénk forgalom. A híd a folyóba omlott villamosok, autók zuhantak a vízbe emberek százaival.
1945 januárjáig az összes hidat lerombolták, és miután a front elvonult, az egyik legnagyobb probléma az átkelők hiánya volt: nehezítette a város ellátását, feltartotta az újjáépítést, és akadályozta a Vörös Hadsereg mozgását is. A szovjetek három hadihidat építettek, majd átadták őket Budapestnek: ezekből a Margit híd “pótlására” készült Manci híd állt a legtovább, 1948-ig.
Átmeneti állandó híd
A szükség szülte félmegoldások, átmeneti átkelők nem bírták volna ki a következő jégzajlást, ezért a kormány 1945. április 19-én döntött úgy, hogy “fél-állandó” hidat kell készíteni a budai Batthyány tér és a Parlament előtti Kossuth Lajos tér között. Azért épp itt,mert itt lehetett könnyen kialakítani a hídfőket, és a mederben sem volt akadály. És azért “fél-állandót”, mert eleve úgy tervezték, hogy ha a többi híd újjáépül, ezt könnyen elbonthassák.
Először egy fa híd ötlete merült fel, de ehhez egyfelől Magyarországon nem volt meg a kellő tapasztalat, másfelől tartottak tőle, hogy a jég elviszi a fa cölöpöket. A két tervező, Mistéth Endre és Hilvert Elek ezért vasbeton pilléreket javasoltak. De az idő is sürgetett, ezért a szokásos módszer helyett pillérenként 14 darab vascső cölöpöt vertek le, köré 15 centi vastag vasbeton köpenyfalat eresztettek a mederfenékig, majd víz alatti betonozással kitöltötték.
Ez volt Magyarországon az első hegesztett főtartójú híd, az építőanyagot onnan szerezték be, ahonnan tudták: olajkutakból, hídroncsokból, összedőlt házakból. Fő szempont a funkcionalitás volt, a gyalogjárdák például fapallóból álltak.
Az utolsó pillanatban
De sikerült, 1946 januárjára elkészült a budapesti Kossuth híd. Hossza 355 méter volt, a kétszer egysávos kocsipálya szélessége összesen 7, a járdáké 3,3-3,3 méter széles volt, legfeljebb 15 tonnás járművek kelhettek át rajta. A gyalogosforgalom már 1946. január 15-én megindulhatott, de a hivatalos átadót csak január 18-án rendezték. Azon a napon, amikor egy évvel korábban felrobbantották az utolsó Duna-hidakat. Ideje volt, a jégzajlás épp egy héttel korábban már tönkretette a város pontonhídjait.
Az új híd hihetetlen teljesítmény volt, és életbevágóan fontos Budapest számára, de “különleges szabályok” korlátozták rajta a közlekedést: a járművek csak 10 km/órás sebességgel hajthattak át rajta 20 méteres követési távolságot tartva.
Kiszolgálta az idejét
Miután régi hídjaink sorra újjáépültek, a Kossuth híd elvesztette jelentőségét, létjogosultsága megszűnt, és állapota is egyre romlott. 1956 tavaszán letiltották róla a járműveket, majd a következő évben a gyalogosokat is, 1960. március 17-én pedig megkezdődött a bontás. Két úszódaru egyben tette partra a hídnyílások vasszerkezetét, a pilléreket robbantással lazították, majd légkalapáccsal bontották – 1963. január 2-án véget ért a medertisztítás is, a Kossuth híd nyomtalanul eltűnt Budapestről.
Pontosabban nem teljesen nyomtalanul: a két hídfő helyét a mai napig emléktábla őrzi a pesti és a budai rakparton egyaránt.
(Kiemelt kép: Fortepan/UVATERV)
