Ezen a héten a menekültekről/bevándorlókról szóló állami plakátkampánnyal kapcsolatban kérdeztük a vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Milyen – a vallásában megtalálható – tanítás jut eszébe a most Magyarországon futó, a menekültekről/bevándorlókról szóló állami plakátkampánnyal kapcsolatban?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
Rabbi
Rabbi Noah Weinberg írja: “Képzeld el, hogy egy lakatlan szigeten élsz és még sohase láttál ezelőtt emberi lényt. Amikor először találkozol eggyel, biztosan halálra rémülsz. Sétál, beszél és gondolkodik. Ráébredsz, hogy egy csodálatos, hihetetlen visszatükröződése Istennek. Milyen ironikus, ha ugyanezzel a személlyel ott találkoznál a városban, ahol élsz, valószínűleg közömbösen viseltetnél iránta. A hibánk az, hogy a többi ember létezését természetesnek vesszük. Olyan sok van belőlük, hogy megunjuk”.
Ez azért is érdekes, mert tudjuk, sok esetben nem egyszerűen a közöny, hanem inkább az ismeretlentől való félelemből fakadó gyűlölettel fordulnak az idegen felé. “Szeresd az idegent, hiszen magad is jövevény voltál Egyiptom földjén” — olvassuk Mózes ötödik könyvében. A zsidóság már történelme kezdetén átérezte a nyelvi, vallási és nemzeti kisebbségek szorult helyzetét: “jól ismered az idegen lelkét” — emlékeztet bennünket Isten. Ezért aztán “egy törvénye legyen a polgárnak, az áttértnek és a köztetek lakó idegennek”.
Ez nem jelenti azt, hogy az idegeneknek kötelező lenne megtartani a Tóra előírásait, a nem zsidókra nézve hét előírást gondolunk kötelezőnek, melyeket úgy nevezünk: Noé fiainak hét törvénye (noahita törvények). “Aki elfogadja magára nézve kötelezőnek e hét parancsolat betartását, és lelkiismeretesen megtartja őket, az úgy tekintendő, mint „istenfélő a noahiták között”, és részesül az eljövendő világban”. E hét törvény a következő: A bálványimádás, az istenkáromlás, az emberölés, a vérfertőzés, a lopás és az élő állat fogyasztásának tilalmai, illetve a törvényrendszer felállításának kötelessége.
A Rambam így ír a téma kapcsán: “Úgy látom, hogy a köztünk tartózkodó jövevényre megbecsülés, tisztelet és jótékonyság tekintetében úgy kell tekinteni, mint a zsidóra, mert meg van parancsolva, hogy támogassuk őket…Valójában bölcseink arra intenek, hogy a nemzsidót is látogassuk, ha beteg, temessük el a halottaikat, ahogy a zsidó halottakat is, és támogassuk szegényeiket, ahogyan a zsidó szegényeket is, a békesség útján. Írva van: “Jó az Isten mindenki iránt, és az Ő irgalma kiterjed minden teremtményre”.
Fotók: Thinkstock
Madhupati dász (Mérő Mátyás)
Vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A védikus korokban Prithu Mahárádzsa különösen példamutató uralkodó volt, aki a vallás elveinek megőrzésével és a földek művelésével gazdaggá tette az egész Földre kiterjedő birodalmát és így elégedetté tette népét. Rendszeres audienciát tartott és személyesen kezelte a felmerülő problémákat. Uralkodása idején senki nem szenvedett hiányt az élethez szükséges javakból, ezért az emberek nem is vándoroltak el otthonaikból.
A védikus társadalomban a négy osztály – a tanítók és papok osztálya, az uralkodók, állami vezetők és katonák osztálya, a gazdasággal és tehénvédelemmel foglalkozók osztálya, és a kézművesek, munkások osztálya harmonikus munkamegosztásban élt. Noha a vezetők uralkodtak, azt mindig a papok véleményének kikérésével tették; ők ugyanakkor sohasem gyakoroltak közvetlen hatalmat. Érvényesült a társadalomban a négy isteni elv: a tisztaság, a kegyesség, a lemondás és az igazmondás.
A társadalomban általános volt az a megértés, hogy a személyeket nem a testük – származásuk, bőrük színe, vagy akár a társadalmi osztályuk alapján kell megítélni, hiszen valójában örök lelkek, akik egyformán fontosak Isten számára. A ksatriják képzett harcosokként léptek fel az élőlényeket támadó, agresszív csoportokkal szemben, de ha valaki az általános isteni elveket elfogadva lépett földjükre, vendégként fogadták és menedéket biztosítottak neki. Így történt ez Paríksit királlyal is, aki még a démonikus Kalinak is megengedte, hogy bizonyos szabályokat betartva éljen birodalmában.
Az 5300 éve kezdődött vaskorszakban ez a tökéletes társadalom felbomlott. A földnyi birodalom helyét nemzetállamok vették át, melyekben erős az az illúzió, hogy a testi hovatartozás a fontos. Megjelent a nemzetek egymással szembeni gyűlölete, a rasszizmus, az idegenellenesség. A lelki tudás háttérbe szorult, szinte elveszett, maradékát mára csak a vallások hordozzák. Az egyházak felelőssége, hogy megértessék az emberekkel, hogy mindennemű idegenellenesség annak a tudásnak a hiányából táplálkozik, mely szerint minden élőlény Isten szemében egyenlő.
Nagypál Szabolcs
Római katolikus teológus
Egyfelől, akit a hazájában vagy az otthonában (nem bűncselekmény miatt) üldöznek, vagy ő ettől megalapozottan fél, annak védelmet és menedéket kell nyújtani, személyesen és országosan is, önkéntesen és szervezetten is.
Továbbá, a kultúraközi együttélés és a vallásközi sokszínűség (természetesen a befogadó kultúra törvényeinek betartásával és kultúrájának a tiszteletben tartásával) egy bizonyos mértékig kifejezetten jót tesz egy közösségnek, ösztönzőleg hat rá, és szélesíti a látókörét.
Másfelől, az ember felelősségi körök szerint kell, hogy berendezze az életét. Magunkon kívül – akiért tulajdonképpen teljes felelősséggel tartozunk – elsősorban azokról tartozunk gondoskodni, akik ránk vannak bízva, és kiszolgáltatottak nekünk: gyermekeinkért, idősödő szüleinkért, betegeskedő házastársunkért.
E felelősségek elhanyagolása nélkül lehet és kell szívünkön viselnünk más személyeket, csoportokat és területeket: az állampolgárain kívül hazánk például felelősséget vállalhat az egész nemzetért, a Kárpát-medencéért, Közép-Európáért, a földrészünkért, a nyugati civilizációért, vagy éppen az emberiségért, az egész teremtett világért.
Aki a közvetlenségük szerint egyre növekvő mértékű felelősségeit elhanyagolja, azokról megfeledkezik, azok rovására és helyett más, távolabbi tevékenységekre fordítja az erőforrásait, az súlyosan arányt téveszt, és a képmutatás vallási főbűnébe esik.
A jó vezető föladata az arányok megállapítása és érvényesítése a különböző felelősségi körök között. Aki éhezik, szomjazik, ruhátlan, beteg, magányos, otthontalan, fölzárkóztatást vagy beilleszkedést igényel, azt a lehetőségeink és az erőink szerint segíteni kell, egyéni és állami szinten egyaránt. Különösen, ha teljesen ránk bízatott, mert itt él velünk sorsközösségben, akár már évszázadok óta.
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
Az iszlám tanításai szerint az egész emberiség egyetemes családot alkot, hiszen minden ember, aki valaha élt a földön és valaha is élni fog, az első ember, Ádám leszármazottja. Allah azt mondta a Koránban: „És a jelei közé tartozik az, hogy porból teremtett benneteket. Aztán íme, emberek lettetek, akik szétszóródtak a földön.” (30:20). Mohamed Próféta (béke legyen vele) emlékeztetett arra, hogy az emberiség minden tagja egyazon család része, ahol minden embert ugyanolyan jogok illetnek meg, amikor azt mondta: „Ó emberek! Az Uratok egy és az apátok is egy. Mindnyájan Ádám leszármazottai vagytok, s Ádám porból lett teremtve.” Továbbá az iszlám az emberi kiválóság mércéjévé az istenfélelmet tette, s nem az embereket megosztó és elválasztó dolgokat, mint például a bőrszínt, a származást, a vagyoni helyzetet vagy az állampolgárságot stb. Allah azt mondta a Koránban: „Ti emberek! Férfitől és nőtől teremtettünk benneteket s [törzs]szövetségekké és törzsekké tettünk benneteket, hogy [leszármazásotok alapján] ismerjétek meg egymást! Allah előtt [azonban] az a legnemesebb közületek, aki a legistenfélőbb. Allah [mindent] tud és [mindent] jól ismer.” (49:13)
Ezért minden embernek, mint egyazon család tagjainak, szeretettel, jó szándékkal és könyörülettel kell egymáshoz viszonyulniuk. Segítő kezet kell nyújtanunk bajba jutott embertestvéreinknek, meg kell védenünk az igazságtalanság áldozatait, még akkor is, ha ez kényelmetlenséget vagy nehézséget okoz nekünk.
Mindezek alapján a sokat vitatott plakátok nem a fenti célokat szolgálják. Az országba újonnan érkezők nem is értik azokat, így – mivel megoldást nem adnak – csak arra alkalmasak, hogy a külföldiek és különösen a menekültek ellen hangolják a közvéleményt, ami hosszú távon nem lehet egyetlen ország érdeke sem.
Végh József
Buddhista tanító
A buddhista hagyomány arra tanít, hogy minden érző lény irányában az eredendő emberi jóságot és kedvességet kell művelnünk. Részrehajlás nélküli, ragaszkodástól mentes szeretetet kell táplálnunk irántuk, hogy a korábban tudatlanul elkövetett megszámlálhatatlan negatív cselekedetünk káros következményeit semlegesítsük, előre vivő energiákká alakítsuk.
Ha minderre nem gondolva, együttérzés és szeretet nélkül közeledünk másokhoz, szenvedés lesz a következménye. Az is biztos, hogy még a mindennapi egyszerű céljainkat sem leszünk képesek elérni, még ha tisztán látjuk magunk előtt az odavezető utat is.
Ha szándékosan rosszat akarva, magunk és mások számára tisztázatlan szándékokkal közeledünk egy másik érző lényhez, az már determinálja a félreértéseket és a negatív válaszokat. Amikor a hatások egymást érik, már esélyünk sincs arra, hogy ezeket megfigyelve beazonosítsuk, megértsük, milyen korábbi tettünk következményével szembesülünk.
Ezeket nem közvetlenül tapasztaljuk, mint a tükörben, hogy „ezt tettük, és ezzel ezt okoztuk,” hanem azt a szenvedést éljük át, amelyet másoknak (nem csak embertársainknak) okoztunk. Ezért az általunk átélt szenvedésben pusztán ésszel, együttérzés nélkül szinte esélyünk sincs felismerni, a szenvedésnek miért éppen ezt a formáját tapasztaljuk meg.
Amikor elfogadunk egy ilyen szenvedésteli helyzetet, amivel együtt egy fajta közösséget is vállalunk az érintett lényekkel, be kell látnunk, hogy bármennyire is hihetetlen, nem véletlenül éljük át ezt éppen velük. Korábban biztosan tettünk valamit azért, hogy ez történjen velünk. Manapság sokaknak nehéz elfogadni, hogy ehhez elég az is, hogy Magyarországon élünk és magyarul beszélünk. Ezzel már közösséget vállaltunk azokkal az emberekkel, akik előttünk itt éltek, illetve ezen a nyelven beszéltek.
