Könyvajánlót kéne írnom. de nem megy. Mert a könyv, amiről írnom kéne, nevetséges, szánalmas, ciki, nem értem, hogyan jelenhetett meg egyáltalán – persze ez nem igaz, nagyon is értem – és ha ajánlót kéne róla írni, hogy írhatnám azt, jézusom, meg ne vedd, mert kiég az agyad?! Szóval, most a főnököm azt hiszi, hogy a körmöm reszelgetem, a gyerekem vagy a hallójárat gyulladásom mögé bújok, vagy csak simán hentergek és nem csinálok semmit, legfeljebb a rézzel azt, amit szoktak. Pedig dehogynem, próbáltam kitalálni, hogyan írjam meg azt finoman és kedvesen, hogy hát, ez egy szar könyv, de vedd csak meg, lehet, hogy neked tetszeni fog és én vagyok egy háklis dög.
Persze ezt nem írom le. Nem azért, mert ilyet nem írunk és mert ez a piac nagyon kicsi és belterjes, és nem illik ilyet leírni, bezzeg Amerikában, ott más, ott bezzeg le lehet írni egy műről, hogy gyenge, de itt sosem tudhatod, hogy kit kell holnap körbenyalnod a minimálbérért, hanem azért nem írom le, mert elhatároztam, hogy én nem hazudok az olvasóknak. Meg azért sem írom le, mert tegnap óta foglalkoztat valami, és erről sokkal szívesebben írnék, csak nincs meg a kezdés, a blikkfangos felütés, az, hogyan vezessem fel a témát.
A téma pedig nem más, mint az, kedves hölgyeim, lányok, asszonyok, feministák, prűdök, szabadelvűek, kurvák és szüzek, legalább egymást ne nézzük hülyének, ha már így össztársadalmilag mindenki mindenkit. Igen, mi nők.
Akik olyan nagy pofával állítjuk, hogy a nők mindenre képesek, erő felett, arra pláne, hogy megváltoztassuk a világot. Lehet, hogy világot váltani képes mindenki, egy másik nővel szemben együttérzést, toleranciát és nyitottságot gyakorolni, vagy ítélkezés nélkül beszélni róla, szólni hozzá, azt a legritkább esetben sem.
Még a legjobb barátnőnket sem kíméljük, nemhogy a gyerek óvó nénijét, a pénztárost a szuperben vagy a szomszédasszonyt. Ülünk a négyeshatoson és kattog a kereplő: jézusmária, annak a fiatal lánynak úgy néz ki a sarka, mint egy parasztasszonynak, micsoda igénytelenség, bezzeg szemöldöktetovára telik. Az a negyvenes meg, melltartó nélkül, nem szégyelli magát? Ilyen felkarokra spagetti pántos felsőt húzni, az szép, lenne nálam tábla, feltartanám a tíz pontot. Ez meg, ezzel az arcbőrrel… lehet, hogy drogozott és attól van.
Az osztályfőnöknek két ruhája van, azokban jár egész tavasszal, annak az egy normális cipőnek meg le van nyúzva a sarka. A benzinkutas csaj a nagy picsájával meg a lenőtt hajával…csodálkozik, hogy nincs pasija, hát ki áll le egy ilyennel? És ez egy karrier, huszonévesen, a benzinbűzben? Nem értem én az embereket, mindenkinek van lehetősége a jobb életre. Te, hallottad, hogy az Erzsiék válnak? Nem csodálom, az a Miki egy birkatürelmű ember, a szó szoros értelemben fát lehetett hasogatni a hátán, az Erzsinek mégse volt jó soha semmi.
Én nem szeretek ilyet mondani, de egyszer-egyszer jól fel kellett volna pofozni és akkor talán még most is együtt lennének. Most mit fog kezdeni, nem ér az a lakás annyit, hogy kettőt vegyenek belőle.
A másik nővel mindig baj van. Nem volt képes azt a gyereket megszülni, megcsászároztatta magát. Nincs teje, mert lusta fejni. Tápszerezi a gyereket, mert rohadt főzni. Babakocsiba’ tologatja, mert neki bezzeg úgy kényelmes, nem a gyerek igényei a fontosak, hanem a saját kényelme. Beoltatja a hülye. Nem oltatja be a hülye. BÖL-CSI-BE ADTA! Bölcsibe! Hogy tudjon menni viháncolni munka után, akkor minek kellett a gyerek? A karrier, az a fontos, mi? A gyerek meg egész héten nem eszik normális kaját, mert úgy rendeli este házhoz a pizzát! Honnan tudnám, láttam!
Huszonkét évesen hova szül, gyereknek gyerek, a mai világba’! Negyvenkét évesen szül, mit gondol, meddig fog élni, a mai világba’? Hogy lefogyott, láttad? Biztos valami van. Vagy félrement az ember, vagy beteg. Fogyókúra? Minek fogyózna, ötven elmúlt!
És amikor egy percre megáll a kereplő, akkor se jobb, mert akkor meg el vagyunk nyomva. A férfiak által, természetesen. És követeljük az egyenlő bért, meg hogy mi is lehessünk hullamosók és hentesek, ne csak a pasik. És hogy illessenek meg. Csak ne lábbal. Megosztjuk a Facebookon, hogy anyának lenni a legjobb, tagja vagyunk az áj láv a kislányomat/kisfiamat csoportnak is, posztoljuk, hogy nő lehet fáradt, de egy anya nem, és hogy nyugi, Isten is nő, és azt is, hogy egy igazi nő először a szívét tárja ki, csak közvetlenül azután a combjait.
Közben egy pillanatra sem gondolkozunk el azon, hogy más nők arra próbálnak minket rávenni, vegyünk meg egy drágább rúzst, körömlakkot vagy szempillaspirált, más nők azt hazudják nekünk, hogy ez a melltartó aztán tényleg olyan, mintha egy második bőr lenne rajtunk és nem egy kényelmetlen vacak, amit legszívesebben fel se vennénk, mert itt vág, ott szorít, amott meg szoros. A többi nő arról ír nekünk, hogy létezik fertályórás edzésprogram, amitől olyan seggünk lesz, mint a kő és hogy ezt a homáros vacsit ezer forint alatt, negyed óra alatt össze lehet ütni munka után.
És senki nem küldi el a nemzet zenészét a náthásba, mikor úgy nyilatkozik egy magazinnak, a legfőbb hivatás egy nő életében az anyaság, a feminizmustól meg a magyarok úristene védje meg rovásírásos nemzetünket, addig se ver éppen.
Már rég nem a férfiakkal akarunk egyenrangúak lenni, hanem egymással harcolunk. Egyre keményebben, sokszor válogatás nélküli eszközökkel. És egy nőn könnyű fogást találni, elég a külsejére vagy az anyaságára célozni. A nők sokkal kegyetlenebbek egymáshoz, mint a férfiak bármikor voltak velünk, beleértve a boszorkányüldözést is. Felháborodunk és tiltakozunk, mert nincs a kormányban egyetlen női miniszter sem, de egy három hónapnál tovább fennmaradó klubot nem vagyunk képesek megszervezni, aminek ne valami kofalárma vetne véget. Lehet, hogy jó az a program, amit kitaláltál, de én azzal az idióta picsával nem dolgozom együtt, az biztos. Azzal se, mert az meg hisztis picsa. Az meg egy fapicsa.
Feszítünk a női öltönyeinkben és büszkék vagyunk arra, hogy mi nem tartozunk azok közé a női vezetők közé, akik az érzelmeik alapján döntenek.
Igaz, hogy fél éve rendszertelenül menstruálunk a stressztől, de annak semmi köze az érzelmekhez. Büszkék vagyunk arra, milyen kemények vagyunk, de nem értjük, hogy miért kerülnek el nagy ívben a férfiak? Mert beszariak, rántjuk meg a vállunkat és elmegyünk egy workshopra, ami a női-férfi kapcsolat menedzseléséről szól, elvégre megkeressük rá a pénzt. Lassan ki is mondtuk, és egyre többször, egyre hangosabban mondjuk, hogy nincs szükségünk férfiakra.
Hogy akarjuk magunkat elfogadtatni egy hímsoviniszta országban úgy, ha mi, nők egymást nem fogadjuk el? Egyenlő jogokat szeretnél? Én is. A különbség, hogy én a többi nőtől szeretném. A férfiaktól vársz elismerést és felszabadítást? Akkor először érezd át a hisztiző gyerekkel küszködő zsíros hajú anya idegességét és ne nézd le, hanem menj oda hozzá és kérdezd meg tőle, segíthetsz-e valamiben, aztán meséld el neki, hogy a te gyerekeddel is katasztrófa volt vásárolni, mert úgy hisztizett, hogy akárhol voltatok, elkezdett vetkőzni, és egyszer hosszú percekig kergetetted meztelenül egy üzletben.
Sokkal nagyobb bajunk van nekünk egymással, mint a pasikkal. Ideje van a békének.
