Reggel van, kimegyünk a konyhába, hároméves fiam mézes kenyeret kér. Már előre megcsináltam neki, ott van az asztalon, mondom neki, egyen. Nem, erősködik, ő mézes kenyeret kér. Még egyszer mondom, egyél, az ugyanis épp mézes kenyér előtted. Gyanúsan néz, mutatóujjával megböki a kenyér tetejét, lenyalja. Elkezd enni.
A fiam nem hisz nekem.
Bár betegszabadságot (van még ilyen intézmény hazánkban?) nem vettem ki, elgondolkodtatott az eset. Úgy emlékszem, az elmúlt három év alatt még sosem csaptam be a gyerekem, amit megígértem, úgy lett (lehet, hogy volt egy-két kivétel, de klasszikus átverásre nem emlékszem). Annak idején engem olykor-olykor átvertek a szüleim – nyilván az én érdekemben, illetve az is elképzelhető, hogy én éltem meg átverésnek a dolgokat. Az biztos, hogy gyerekkorom úgy telt, hogy azt gondoltam, nem lehetek teljesen őszinte hozzájuk (ez az érzés nyilván más okból is kialakulhatott: félelem, szorongás, bűntudat). Fura látni, hogy a fiam is elindult ezen az úton.
Persze nagyon távol van még a kamaszkori titkolózás, sőt hazudozás stádiumától. Vajon ez a bizalmatlanság, hitetlenség szerves része a személyiségfejlődésnek? Örüljek neki, mert arra utal, elkezdett a saját feje, észjárása felé menni? Bosszankodjak, mert akaratom ellenére kialakulóban van egy kevésbé őszinte, kevésbé bizalmi viszony? Nem tudom.
Figyelni mindenesetre fogok. Lehet, hogy ő ilyen alkat, kevésbé nyílt, befelé forduló, amiből könnyen kialakulnak ilyen reflexek, és ezzel nincs mit tenni. Lehet, hogy épp ezt elfogadni és kezelni az igazi feladat, nem pedig erőltetni valami elképzelt és vágyott “őszinteség-nyíltság”-dolgot. Lehet, hogy épp így kell megtanulnom tisztelni az ő világlátását, személyiségkarakterét, akaratát?
