Amikor elkezdtem írni a blogot, az volt a fő célom, hogy sok haszontalan információt osszak meg az olvasókkal. Ezek a haszontalan információk ugyanis gyönyörködtetnek. A minap pont visszahallottam, hogy felmerült egy beszélgetésben a PingHong, és hogy tényleg milyen borzasztó lehet a szénsavas zöldalmás vanília fagyis zöld trutyi. Na, alkottam valami maradandót, örülök. (Titokban azért reménykedem, hogy volt némi edukációs hatása is a „munkásságomnak”, mondjuk valaki azt is tudja, hogy mekkora Hongkong lakossága, és hogy mi a pénznemük.)
Ahelyett, hogy Hongkong virágzó gazdaságán merengenék (ez a város egy brit gyarmat felvirágoztatásán és egy 1996-ban Kínának visszaadott kommunista rendszer kicsit önámító és szentimentális képmutatásán alapul) inkább a könnyed utat választom, és elmesélem, hogy mit szerettem a legjobban az alatt a 33 nap alatt, amikor a város szerves részét képeztem. (Úgy is mondhatnám, hogy amikor ideiglenes hongkongi lakos voltam.)
Dragons Back
Nos, nem a legmenőbb élményemet emelném ki, hanem azt, ami a legtöbb érzékszervemre hatott; és nem étel volt. A túra egy trópusi esőerdőben kezdődik, majd egy hegy hátgerincén vezet végig és gyönyörű panorámát láttat. De nem is a szép növények, az érdekes agyagos talaj, a titkos kis vízesések miatt szerettem bele ebbe a kalandba, hanem a felhők miatt. Mert bennük úsztam.
Elképesztő látni, ahogy a szél viszi a felhőket, látni, ahogy a partot süti a nap, miközben te ott állsz a 99 százalékos páratartalomban, szitál a köd és minden békés. Valamiért a lelkemre is hatott. Ekkor éreztem igazán, hogy mennyire szerencsés vagyok az elvehetetlen percek miatt.
Ételek
Hm, dilemmáztam azon, hogy valóban a gasztronómia kerüljön-e e második helyre, mert az ezzel kapcsolatos bejegyzésemet visszaolvasva meg kell állapítanom, hogy nem minden esetben voltam elégedett. Aztán eszembe jutott a Shek o-i parti vacsora, a Kho-i-Nor-ban elfogyasztott indiai műremekek, a vietámi ebédek, a murtabak és hogy a világ szinte minden íze megtalálható Hongkongban. (Jó, fokhagymakrémet és pirospaprikát nem árulnak minden boltban.) Hangulatot és életérzést pontozok. Második.
View Larger Map
Még több képért kattints a szövegre!
Ritz-Carlton Hong Kong, Ozone Bar
Imádtam az egész folyamatot. Csinosan felöltözöm és taxit hívok, majd a világ negyedik legmagasabb épületében beszállok egy liftbe – ami több tíz emeletet visz fel – és belépek a szálloda lobbyjába. Aztán végigsétálok a csillivilli fogadóhelységen a recepció előtt, és észreveszem, hogy úgy megyek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a munka végeztével elkortyolgatni egy koktélt a 118. emeleten, a földkerekség legmagasabbra tett bárjában. Nincs másik. Ez van a legmagasabban. A fejem felett nyitott a tető és előttem a Viktória kikötő…Ezekben az órákban megengedtem magamnak azt az érzést, hogy megérdemlem. Pedig nyilván nem, de szerencsére senki nem vitatta.
Még több képért kattints a szövegre!
Múzeumok
A múzeumokba el kellett menni. Ez nem feltétlenül azért jó, mert annyira lekötött a partvédelmi múzeum, hanem mert oda kellett menni. Volt, hogy az út egy óráig tartott, és közben jó kis városnézésen vettem részt, megismertem a környéket és a tömegközlekedés minden eszközét. Ha legközelebb arra jártam, tudtam hol vagyok. És persze ezért is jó volt, hogy ne érezzem sekélyesnek magam. El voltam ragadtatva a történelmi és tudományos múzeumtól, és ez jó érzés.
Még több képért kattints a szövegre!
Nem akarok ötödik pontot írni, mert annak utolsó mondatai a könnyes búcsúhoz vezetnének. Mert hát van, aki ott maradt. Ezt a remek kalandot neki köszönhetem, és sosem fogom tudni meghálálni. Maradok tisztelettel.
Sziasztok barátaim, többet nem magázódom veletek.
UI: A keleti jetlag borzalmas.
