Állatok és gyerekek kapcsolatáról mindenki tud egy szaftos történetet, pro és kontra egyaránt, jaj, de szép volt, amikor a Bodri őrizte a csecsemő Gizikét, ott állt, nem mozdult a bölcsőnél… Illetőleg hallottam, amikor Gizike aludt, a macska odasettenkedett, és ráült a mellére, még szerencse, hogy idejében észrevettük.Igen, az állatok és gyerekek találkozása mindig nagyon mozgalmas jeleneteket szokott hozni, a szülők félnek, hogy az állatok nem fogják elviselni a kis rivális érkezését, a kicsik pedig előbb-utóbb felfedezik a kis lényeket, és irgalmatlanul elkezdik nyúzni őket. Aminek pedig vagy az állat vagy a gyerek megissza a levét, ezen a weboldalon pl. sok olyan felvételt látunk, amikor az állatok visszaütnek.
Az biztos, sok állat nem nézi jó szemmel az újonnan érkezetteket, nekem macskás tapasztalatom volt, és az biztos, hogy a mellráülős rémtörténet nálunk nem játszott be: a macska messziről elkerülte a gyereket, rettegett tőle, sőt nemsokára rájött, hogy hozzánk is csak akkor van értelme odajönni, amikor már lefeküdt egy nagyobb intervallum erejéig. Az állatok nyilván nem örülnek, ha kevesebb figyelmet kapnak a gazditól, mint addig, és ennek hangot (adott esetben mancsot) adhatnak. De a kutyások pl. sok olyan történetet tudnak, amikor az állat megtalálta a helyét a rendszerben, és elfogadta a kis, majd egyre nagyobb babát.
Persze a történetnek van egy állatlélektani aspektuson túli vetülete is, a praktikus, mindennapi oldal. Tény, hogy a gyerekek könnyen elcsábulhatnak egy kis homokokzásra a macskaalomban, pár másodperc alatt ráébredhetnek, hogy az állat ételét meg kéne kóstolni, és persze az állat kiálló részeinek a szakítószilárdságát is imádják ellenőrizni. Ezzel együtt azt hiszem, többet nyerünk, mint vesztünk azzal, ha a gyerek állatok közt nő fel, ha megszokja egy nem emberi lény közelségét.
