Június 21-én, kedden van az északi féltekén a nyári napforduló, azaz Magyarországon is ma a leghosszabb a nappal és a legrövidebb az éjszaka. Csillagunk a mai napon 4 óra 45 perckor bukkant elő a horizont mögül, és több mint tizenhat óra után, 20 óra 46 perckor nyugszik le. Ennél persze jóval tovább lesz világos, és a hajnal első sugarai is már megérkeztek háromnegyed öt előtt. A napnyugta és a holnapi napkelte között egy perc híján nyolc óra telik majd el. Ezekben a napokban a Nap az Északi-sarkon nem nyugszik le, hanem állandó magasságon, a horizonttal 23 fokos szöget bezárva kering, a Déli sarkon pedig végig a láthatár alatt marad.
Eltűnik az árnyék
Az éjszakák és nappalok hosszát, miként az évszakokat is a Föld tengelyének „dőlésszöge”, az úgynevezett ekliptika síkjához képest. Ez jelöli a Föld és – néhány fok eltéréssel – a Naprendszer bolygóinak keringési síkját a Nap körül. Ha bolygónk tengelye derékszöget zárna be az ekliptika síkjával, sehol a földön nem változnának az évszakok, a nappalok és az éjszakák hossza egész évben 12-12 óra lenne. De szerencsére nem így van, Földünk forgástengelye 66,55 fokos szöget zár be az ekliptika síkjával. Ez a „tengelyferdeség” befolyásolja a napsugarak beesési szögét a földfelszínre, ami a változatosságot eredményezi.
Minél nagyobb szögben érik ugyanis a Nap sugarai a felszínt, annál jobban képesek azt felmelegíteni, vagyis adott szélességi körön annál melegebb lesz a levegő is. Nyáron a föld északi „sarka” dől jobban a nap felé, ilyenkor az északi féltekén nagyobb a sugarak beesési szöge: a tetőpont június 21., amikor a Ráktérítőre vetül 90 fokban a napfény, azaz a déli órákban eltűnnek az árnyékok. A Ráktérítő az északi szélesség 23 fok 26 percnél szeli át a Földet, és többek között a Nyugat-Szaharát, Algériát, Líbiát, Egyiptomot, Indiát, Kínát és Mexikót érinti. Ettől délre és északra csökken a beesési szög, a déli féltekén ilyenkor van a tél és a sötétség csúcspontja.
Elcsúszott Szent Ivántól
December 21-én minden a visszájára fordul. Télen a Föld déli „sarkát” mutatja a Nap felé: a téli napfordulón a Baktérítő kapja 90 fokban a napsugarakat. A Baktérítő a déli szélesség 23 fok 26 percnél halad, és többek között Namíbiát, a Dél-afrikai Köztársaságot, Madagaszkárt, Chilét, Argentínát, Paraguay-t és Brazíliát szeli át. A tavaszi és őszi napéjegyenlőség – március 21. és szeptember 23. – idején az Egyenlítő felett halad a Nap az égbolt zenitjén, majd a nyárba hajolva északra, míg a tél közeledtével a délre halad a térítőkig és vissza.
Érdekesség, hogy a nyári napfordulót hagyományosan Szent Iván napjához kötik, ami azonban június 24-én van. A „csúszás” oka a tropikus időszámítási mód sajátosságában és a tényleges naptári évek közti különbségben, valamint az egykori naptári reformokban rejlik. Így a nyári napforduló napja és megünneplése időben napjainkra már elvált egymástól. A nyár csillagászati értelemben vett kezdete korábban valóban Szent Iván napra, azaz június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor. Évszázadok, vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni.
Óriás máglya Pilisszentivánon, Szent Iván éjjelén. Fotó: MTI / Kovács Tamás
A fény ünnepe: szerelemvarázslás és tűzugrás
A nyári napfordulót „eleink” ünnepi rítusokkal, különösen tűzgyújtással ünnepelték meg. Az 5. századtól vált keresztény ünneppé. Szent Iván (azaz keresztelő Szent János) napján és éjjelén a közép-európai paraszti kultúrákban különböző ünnepi rítusok alakultak ki, hiedelmek fűződnek e naphoz. Ezek egy része egyházi hatásra született, mások eredete viszont a „pogány korba” nyúlik vissza – hiszen a napfordulókat már a kereszténység felvétele előtt is megünnepelték.
A magyar régiségben a júniust „Szent Iván havának” nevezték. Hazánkban a 16. század óta biztosan, de valószínűleg már régebben (egy 18. századi egyházi szerző, Inchofer szerint a 11. század óta) gyújtanak örömtüzet ezen az ünnepen. Egyes területeken elterjedt a tűzcsóvák forgatása is. Fennmaradt több ősi ének, illetve olyan mágikus eljárások, amelyek többek között a tűztől óvták a házakat, vagy épp szerelmet varázsoltak. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak például egyes vidékeken különös erőt tulajdonítottak: ezt a ház elejére akasztották tűzvész ellen – olvashatjuk a Magyar Néprajzi Lexikonban.
Már Bod Péter említette a 18. században azt a más népeknél is ismert hiedelmet, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstölni kellett, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék. Szerelmi praktikák és jóslások is fűződnek e naphoz, de esőcsináló varázslatok is.
Tűzugrás Karancskesziben (az 1930-as években). Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon.
A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtották, illatos növényeket, virágokat füstöltek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználtak: ökörfark-kórót, orgonát, bodzát, ürmöt. A tűzugrálás során az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak: megjósolták a lányoknak, sikerül-e férjhez menniük.
A lángok közé dobott gyümölcsnek is fontos szerepe volt, mágikus tárgyként használták. A sült almát a gyermekeknek szórták, hogy egészségesek maradjanak, Szeged környékén ez például a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában pedig a sírokra is tettek a belőle. Csongrádon azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is élvezhessék a gyümölcsöt.
