Az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban csütörtökön. A megnyitóbeszédben Schmidt Mária, az intézet főigazgatója hangsúlyozta: 1989-ben román és magyar együtt döntötte meg Ceaucescu diktatúráját, magyar és román együtt vívta ki a szabadságot. De alig telt el néhány hét, és a magyarra támadt a román. Az évtizedeken keresztül szított magyarellenes uszítás azonnal erőszakba torkollt, amint a magyar kisebbség síkra szállt demokratikus jogaiért. Anyanyelvi oktatást, magyar tannyelvű egyetemet, anyanyelv-használati jogot követelt – emlékezett a főigazgató.
A diktatúra feladat nélkül maradt szekus ügynökei és elbizonytalanodott politikai hívei számára azonban kapóra jött, hogy a magyar kisebbséget régi-új ellenségként mutathassák fel. A Vatra és a Securitate együtt gondoskodott arról, hogy románok és magyarok decemberi közös szabadságharca március idusára a hatalom által szervezett, támogatott és irányított magyarverésekbe, magyarellenes kampányokba torkoljon. Vidékről toborzott, kellően feltüzelt és megfizetett verőlegényeket szállítottak Marosvásárhelyre.
Egyet még könnyű volt visszaverni
A marosvásárhelyi események, amelyek az erdélyi magyarság legtekintélyesebb vezetői lemondatásának követelésével kezdődtek, majd a magyar nyelvű utcatáblák és felíratok megrongálásával folytatódtak, végül az RMDSZ-székház ostromává fajultak. A székházban 79 magyar tartózkodott, az őket ostromlók több mint másfél ezren voltak. A székház kapuját beszakították, a bennrekedt, életveszélyben lévő magyarok a padlásra menekültek – fogalmazott Schmidt Mária, majd a szemtanú és áldozat Czellecz Jenőt idézte:
„Az osztrák-magyar monarchia tűzrendészeti felszerelése mentett meg bennünket. A gerendákon, a bejárati ajtó felett állt egy hatalmas tűzoltó vastartály, amit odatoltunk a lépcsőhöz, lezárva a feljáratot. A kád mellett csak annyi hely maradt, hogy egy ember épphogy át tudta magát préselni, ezt az egyet pedig könnyű volt visszaverni. A dühöngő tömeg teljesen szétzúzta az RMDSZ-irodák berendezését, bútorzatát, az írógépeket, fénymásolókat, iratokat. Látván, hogy nem tudnak feljutni a padlásra, megpróbálták felgyújtani a padlásra vezető falépcsőt. A kezdődő tüzet két alkalommal felülről öntött homokkal sikerült kioltani.(…) Érezvén a súlyos életveszélyt, egy listát készítettek a padláson tartózkodókról, azért hogy lehessen tudni, kik pusztulnak oda.”
A helytállásért
A Terror Háza Múzeumban a fekete március hat hősét tüntettek ki Petőfi Emléklap a Helytállásért elismeréssel. Ők Lőrinczi József, Puczi Béla (posztumusz), Sütő József, Szilágyi József, Szilveszteri Kis Péter (posztumusz), Tóth Árpád (posztumusz). A fekete márciusról szóló cikkünket ide kattintva olvashatja.
Sütő András lépett ki elsőként…
Az ostrom négy órakor kezdődött, a katonaság csak nyolc óra körül érkezett, de abban sem volt sok köszönet. A magas rangú román katonák: Scrieciu tábornok és Judea ezredes tárgyalásba kezdtek a padlásra menekült magyarokkal, köztük Sütő András íróval, szabad elvonulásukat szavatolva – folytatta a főigazgató. Elsőként Sütő András lépett ki a kapun. A felheccelt tömeget Vasile Tira őrnagy vezényelte a támadásra. „Vegyétek őket kezelésbe!” kiáltotta. Sütőt ekkor érte az első ütés. A járdára esett, ahol tovább verték, rugdosták.
Két társával együtt feltették az elszállításukra érkezett teherautóra, amire azonban a verőlegények is felkapaszkodtak és vadul Sütőékre vetették magukat. Végül a katonák közbelépésére a teherautó elindult és a félholtra vert magyarokat a kórházba szállította. Sütőt innen hajnalban repülőgéppel tovább vitték Bukarestbe. Fél szeme odalett. Ezen a napon több mint százötven magyar szenvedett súlyos sérüléseket.
Lőrinczi József veszi át az elismerést Balogh Zoltántól (MTI)
Ne féljetek magyarok!
Másnap délben a város magyar polgárai a főtéren gyülekeztek. A környező román falvakból beszállított felfegyverzett parasztok újra támadásba lendültek, ami először meghátrálásra kényszerítette a meghökkent magyarokat. A főtér padjainak deszkáival és minden önvédelemre alkalmas eszközzel felfegyverkezve, a helyi cigányokkal együtt végül is megfutamították támadóikat, kikergették őket a városból. A romák fehér ingben, szervezetten jöttek a magyarok segítségére, és azt kiabálták: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok.”
A Marosvásárhelyi pogromért több mint húsz magyart és cigányt ítéltek el, az eseményeknek három magyar halottja is volt. Gyilkosaik neve jól ismert, mint ahogy azoknak a neve is köztudott, akik a magyarellenes pogrom szervezéséért felelősek. A mai napig azonban egyikük ellen sem indult eljárás. Vatrást, románt eddig egyet sem vontak felelősségre – emelte ki Schmidt Mária.
Az események felidézésére Puczi Béla, marosszentgyörgyi roma visszaemlékezéseiből idézett:
„19-én estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata … Akkor éjjel már senki sem aludt. Őrségben volt mindenki: cigány és magyar … Másnap reggel bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon volt rendőrökből meg sorkatonákból. 6-7 óra körül érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével … Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na, jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. A cigányok megindultak a románok felé. Az egyik elkiáltotta magát: ”Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” Így kezdődött a románok kiverése a városból.
Puczi Béla “vallomásából” összeállított hangrészletet ide kattintva hallgathatja meg. Az összeállítást a Roma Sajtóközpont bocsátotta az fn.hu rendelkezésére.
Nálam 28-án hajnalban csengettek a rendőrök. Hét napig nem volt más, csak verés, meg vallatás. 8 hónapot voltunk a vásárhelyi börtönben. Tóth Árpádot, az egyik társunkat minden nap annyit verték, hogy a kiszabadulásunk után egy hónappal belehalt … Egy hónapig szigorított cellában voltunk, az udvarra sem engedtek ki. Egyik nap vonatra raktak. Három éjjel, három nap utaztunk. Azt sem tudtuk, hol vagyunk.
És akkor történt meg, hogy megijedtünk az élettől meg a haláltól.
Nagybányára érkeztünk.. Az egész börtön fenn volt. Valakik kiabáltak: Éljenek a marosvásárhelyi magyarok!
December vége felé kopaszra nyírtak minket. A törvényszékre egy egész katonaság kísért. Az épületet körbevette a város magyarsága, meg a marosvásárhelyiek, akik hat busszal érkeztek a tárgyalásra. Éljeneztek minket, éljenek a vásárhelyi magyarok, szabadságot a magyaroknak… Nagyon féltünk. Megkezdődött a tárgyalás. A nevünkön szólítottak? Puczi Béla, Szilveszter Kis Péter, Lőrinczi József, Szilágyi József, Sütő József, Tóth Árpád. Emberölési kísérlettel és a román állam vagyonának megrongálásával vádoltak minket. Az ügyvéd, aki minket képviselt, a bíróság szemére vetette, hogyan nézne ki, ha Európa megtudná, hogy a román embert kiengedték a börtönből, a magyarokat meg nem … Másnap délben 12-kor megnyílt előttünk a börtönkapu. Az összes magyar ház ablakába rádiók voltak kitéve, és szólt a déli hírek, hogy megmenekültek a marosvásárhelyi magyarok a román állam és a román törvények jóvoltából.
Hajnalban érkeztünk Marosvásárhelyre. Senki nem várt. Megszólítottunk egy taxit, szerencsénkre magyar volt. Felismert. Fél áron vitt minket haza…. Délután jött az esperes, hogy menjünk a templomba. Előre ültettek és imát mondtak értünk, és mindenki kapott egy borítékot, ami szégyent semmi sem tudja lemosni rólunk. 500 lej volt a borítékban …
Le voltunk szegényedve: míg a börtönben voltam, a feleségem eladott tévét, magnót, mindent, hogy ki tudja fizetni az ügyvédet, meg a szombati csomagokat. Az RMDSZ-ben kaptunk fejenként 3000 lejt, de munkát nem találtunk. Május 28-án dőlt el az ügyünk: egy év és hat hónap letöltendő börtönbüntetést és fejenként 600 000 lej bírságot kaptunk. Az egész falu sem tudta volna kifizetni. A lakásom a harmadát érte. Nem tudtam eltartani a családomat, utolsó embernek éreztem magam a földön.” (Az idézet forrása: Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: Három napig magyar. Egy roma a barikád magyar oldaláról. Roma Sajtóközpont Könyvek, Budapest, 2000.)
Van miért pironkodnunk
Adósok maradtunk a köszönettel, az elismeréssel, és nem viszonoztuk azt a szolidaritást, amit ők mutattak irányunkba – fogalmazott Schmidt Mária. Puczi Béla és sorstársai nagy árat fizettek azért, mert megtették, amit úgy érezték meg kellett tenniük. Puczi Béla a börtön elől Magyarországra menekült. Tíz évet várt, hogy politikai menedékjogot kaphasson, nem kapott munkát, nem lelt otthonra. Könyvének azt a címet adta: „Három napig magyar”. Van miért pironkodnunk – zárta beszédét a főigazgató.
Tőkés László beszédében fájlalta, hogy az „áldozatból lett bűnös”. Azért csatlakozott Schmidt Mária kezdeményezéséhez, hogy talpára álljon a felfordult világ, hogy megtörténjen az elmaradt igazságtétel. Ugyanakkor ő „is osztozik a szégyenben”, és elismerte, hogy ez csak szerény kezdete annak, amit megérdemelnek „cigány testvéreink”.
