Újabb túrára indultunk kedd délután, hiszen szeretett csapatunk tétmérkőzésen fogadta az angol sztárgárdát; a Liverpoolt. A mérkőzésre való ráhangolódás már napokkal ezelőtt megkezdődött, hisz’ el kellett döntenünk, hogy milyen utazási formát válasszunk. Kényelmi szempontból az autónál tettük le voksunkat – Laci barátunk nagy bánatára. Így csak mi tudtuk kellően felmelegíteni magunkat az otthonról hozott törköllyel… Természetesen számoltunk a hideggel, ám ónos esőre nem igen gondoltunk, így kevésnek bizonyult négyünknek, a nemes nedű.
Mire a stadionba értünk, már az angol fanatikusok hangosan énekeltek, szurkoltak – igazi futball hangulatot teremtettek. Persze azért hallhattuk jól a buzdításukat, mert közel voltunk a szektorukhoz, így nagyon jól láthattuk, amikor bele kezdtek a híres indulójuk a You’ll Never Walk Alone éneklésébe. A legnagyobb élmény mégis az volt, amikor a csapatok kivonultak a gyepre és elindult a Bajnokok Ligája himnusza. Egyszerűen hátborzongató érzés volt! A debreceni B – közép sem maradt ám csendben, a meccs kezdetétől egészen a hármas sípszóig bíztatta az övéit!
A találkozó – sokak bánatára – megint úgy kezdődött, ahogy szinte minden Loki BL meccs: egy szerencsétlen góllal. Dicséretes azonban, hogy nem törtek össze a fiúk és további találatot már nem kaptak. Igaz támadásaink sem voltak a legerőteljesebbek, ám egy csatárral nem is lehet az. A félidei pauzában a barátokkal beszélgetve megállapítottuk, hogy ne legyünk elégedetlenek, hisz’ páréve eszünkbe nem jutott volna, hogy a nagyhírű Liverpool csapatával a félidőben mindössze egy gólos hátrányban leszünk…
A második játékrészben nagy ováció közepette beállt az ős debreceni Dombi Tibor, aki frissességet adott a csapatnak. Tibit nagyon szeretjük, mivel mindvégig hű maradt az egyesülethez, és csupa szív játékos. Az utolsó percekben rohamozott a Loki, ez a nézőkre is hatott, hiszen ekkor szurkolt mindenki a leghangosabban – talán ekkor ment el a hangunk is…
Ami pedig a végén volt, azt egyszerűen felfoghatatlan! Amikor Coulibaly tíz méterről lőtt, akkor már szinte egymás nyakában voltunk, a boldogságtól! Pár másodperc erejéig végigfutott bennünk, hogy végre pontot szerzünk, ám mire felnéztünk ebből semmi sem lett… – a helyzet kimaradt!
A játékvezető a találkozót lefújta, mi pedig értetlenül, csendben indultunk a kocsinkhoz. Miért nem lett gól az a hatalmas nagy helyzet? – kérdeztük egymástól, kissé tanácstalanul. Szomorúak voltunk, több ezer szurkoló társunkkal együtt, akik hazafelé vették az irányt. Meg lehettet volna az egy pont! Az M3-as autópálya visszafelé persze most is bedugult. Hihetetlen, mennyi ember jött el megnézni szeretett csapatát! Pár óráig még bosszankodtunk, ám a mai napon már mindenki lehiggadt, hiszen megy tovább a Lokomotív!
