Élet-Stílus

A rendszerváltásunk amerikai szemmel

admin
admin

2009. 10. 31. 15:35

Az elmúlt 20 évében Magyarországon felnövekő generációnak is címezte legújabb drámáját, a Balatont Ashlin Halfnight, amerikai-kanadai drámairó, szenvedélyes Tiszacipő-gyűjtő. A darabról a New York-i premier előtt beszélgetett az FN.hu tudósítójával.

Talán van arra esély, hogy Magyarországon is bemutatják a Balatont. Röviden elmesélnéd, hogy mi is a darab története?

Nagyon jó lenne, ha összejöhetne a magyarországi bemutató, és komolyan dolgozunk is majd ezen, ám még elég messze van erről beszélni. Most arra lenne szükség elsősorban, hogy a darabnak legyen jó a fogadtatása itt New Yorkban, hiszen sok múlhat ezen. De cseppet sem reménytelen a helyzetünk, keményen dolgoztunk, a darab izlandi rendezője, Kristjan Thor kiváló munkát végzett, és a színészek is csodálatosak.

A darab nagy része a halál utáni világban játszódik, ahol a család szereplői – civakodásaikat továbbra sem felfüggesztve – a múltjukról tanakodnak. Ennek apropója, hogy a főszereplő unokája autóbalesetben meghal, és a dédmama – a múlt képviselője – nem akarja befogadni közéjük a túlvilágban bolyongó gyermeket. Mondván, hogy ő csak egy zabigyerek, mert egy megcsalás eredményeként fogant gyermeke kislánya. A jelenetek gyorsan váltják egymást, hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, így tárul elénk a történet. Hogy egy értelmiségi család miként élhetett a kommunizmus alatt, hogy a fiatalabb generáció hogyan reagált a külfölddel kecsegtető ösztöndíj lehetőségére, és ott milyen volt az emigrációs létezésük? Mi történt a családi tradíciókkal, hogyan kényszerítettek bele embereket ügynöki tevékenységbe, hogyan lehetett ezt titkolni? Szövevényes és koncentrációt igénylő darab ez, amelyben a líra számomra egy – a darab nagy részében csak roncsokból álló – egykori VW-bogár autó, amellyel a család közösen utazott a balatoni nyaralások helyszínére.

A Balaton szól még a magyar és a nyugati világ értékeinek találkozásáról, ezek ötvöződéséről, problematikájáról is, de legfontosabban talán az elfogadásról, a megbocsátásról. Éppen ezért elsősorban egy nemzetközi közönségnek szól, de nagyon remélem, hogy lesz arra lehetőség, hogy Magyarországon is megismerjék ezt a történetet, hiszen az elmúlt 20 évben felnőtt, szabadságban nevelkedett generációnak is feltesz kérdéseket.

Hogy született meg a dráma anyaga?

Sok emberrel találkoztam piacon, kocsmában, asztaltársaságokban, utcán, és igyekeztem beszélgetni velük. Kíváncsi voltam az életükre, szokásaikra. A darab központi figuráját egy tehetséges, jóravaló fiúban találtam meg. Egy PhD-hallgató, aki az édesanyjával lakott, és állandó gyötrelemben élt amiatt, hogy nem tudta eldönteni, mi a helyes: angolt tanítani a biztos, de kevés pénzért egy iskolában, vagy azzal foglalkozni, amit igazán szeret, az anyagilag bizonytalan építészettel? Sok huszonéves éli át ezt a lázadást mindenfelé a világban, itt azonban azt láttam, hogy ez abban mindenképpen egyedibb, hogy egy rendszerváltás utáni generáció első képviselőinek kérdései, kételyei és ellentmondásai merülnek fel. Ezt próbáltam megírni. A magyar sorssal, az emigrációval, a szokásokkal, hagyományokkal, az ételekkel, a nyelvvel, a zaftos káromkodással, a szenvedélyességgel együtt.

A hokinak köszönhetően volt alkalmad Németországban is élni. Profi sportoló voltál abban az országban, amelyikről sokan tartják úgy, hogy a legprogresszívebb színházi élet jellemzi. Mégis, miért döntöttél úgy, hogy Magyarországon akarod tanulmányozni a színházi életet?

Németországban 24 éves koromban játszottam egy fél szezont. Ez pont tíz éve volt, akkor én még nem voltam annyira elkötelezett a színház iránt. Igaz, hogy részt vettem a középiskolában és az egyetemen is színházi csoportok előadásaiban, de akkor még a hoki többet jelentett. A német csapatban, egy Düsseldorf melletti kis falu gárdájában persze én voltam az egyik sztár. A lányok odaadóak voltak, a szurkolók állandóan meg akartak hívni sörre… Egyszóval, nem volt a látókörömben az a fajta izgalmas színházvilág, amit említettél. Hogy mégis miért Budapest? Van egy jó barátom, aki egy magyar lányt vett el feleségül. Én is ott voltam az esküvőn Budapesten 2001-ben. Kihasználva az alkalmat tettem egy kisebb európai körutat, és Stockholm mellett Budapest volt az a város, amelyik különösen megérintett.

Mégis mivel vett le a lábadról Budapest?

Megkapott a városban az, hogy a csodálatos épületek, a hagyományok és a gazdag kultúra mellett volt valami valódiság benne, csupasz, őszinte nyersesség. Szemben Prágával, ami a rendezettséggel, a tisztasággal, a nyugodtsággal együtt olyannak tűnt, mint egy Disney World. Pesten ezzel szemben azt is tapasztalhattam, amit például Amerikában nem: az emberek akkor is őszinték, ha nem jó nekik. Budapest kalandosabb város. Sok mindent nyújtott: szépséget, kultúrát, történelmet, és ezt a csodás nyelvet. Ami igazán elvarázsolt, az az a kontraszt volt, amit máshol addig nem tapasztaltam: a magyarok nagyon aggódósan és sokszor görcsösen viselik az életet, a munkájukat, de lenyűgözött és megdöbbentett, hogy ha kikapcsolódásról, szórakozásról volt szó, akkor ki tudtak vetkőzni magukból.

Ez a fajta ellentmondásos szenvedélyesség számomra nagyon vonzó. Érdekes volt az a különféle energia, amit ilyenkor tapasztaltam, különösen annak fényében, hogy amíg Amerikában mindenki szeret szuperboldognak mutatkozni, állandóan barátságosnak láttatják magukat, addig Magyarországon ez messze nincs így. Az őszintébb érzések miatt lehet az, hogy bizony sokszor barátságtalannak tűnnek a magyarok. Ezzel együtt arra gondoltam, hogy ha tehetem, ide még visszajövök.

A Fulbright-ösztöndíjjal csak jóval később, 2005-ben kerülhettél ismét Magyarországra. Mi történt veled a köztes években? Lassan felülkerekedett a színház a sportkarrier felett?

Amikor visszatértem Németországból, egyre kevésbé láttam annak esélyét, hogy beverekedhetem magam az NHL-be (a jégkorong amerikai csúcsligája – a szerző), játszottam még egy darabig a másodosztályban, de nem voltam már megszállott. Úgy döntöttem, kipróbálom a színészmesterséget. New Yorkba költöztem, jártam meghallgatásokra, miközben éttermekben voltam felszolgáló. Hokit legfeljebb a televízióban néztem. Aztán a sorsom egy felejthetetlen napon dőlt el: egy délután derült ki, hogy felvettek a Lee Strasberg Szinházi Intézetbe, majd amikor hazamentem, korábbi ügynököm üzenete várt – egy detroiti második ligás csapat 35 ezer dollárt kínál értem, ha aláírok egy féléves szerződést velük.

Az ügynököm nem akart hinni a fülének: visszautasítottam az ajánlatot. Én meg ott ragadtam a suliban, a színészi óra után darabírói kurzusra jártam. Annyira jól éreztem magam, hogy a továbbiakban csak arra összpontosítottam. Szép lassan szerveződött egy csapat, akikkel korábbról ismertük egymást. Tudtuk, hogy van közös mondanivalónk, így elkezdtünk együtt dolgozni. Előadásokat vittünk a montreali és a New York-i Fringe-fesztiválokra, voltak sikereink is. Majd jött nekem az egy év Magyarországon, de tudtam, hogyha visszatérek, már lesz kikkel újrakezdeni.

Milyen volt a kezdetekben Budapest?

Furcsa volt, mert sok olyan amerikaival találkoztam, akiknek volt valamilyen közük Magyarországhoz. Oda nősültek, onnan származtak a szüleik, kicsit idegennek is éreztem magam. De ez nem sokkal később megváltozott, mert szerencsére remek barátokat szereztem. Megismerkedtem Haraszti Annával, a politikus-iró Haraszti Miklós lányával, aki sokszor kalauzolt a város történelmi helyszínein, ráadásul a rendszerváltásban különösen aktív édesapja révén lenyűgöző családi történeteit is megosztotta velem. Csupa-csupa csodás dolog történt velem abban az egy évben. Legkellemesebb élményeim egyike az volt, amikor a Széchényi fürdőben egy sötét havas délután szürcsölgethettem a sörömet, és figyeltem a sakkozó öregurakat. De nagyon szerettem a Fészek Klub hajnali hangulatát is. Persze a hivatalokban és a postán nekem sem esett jól az a negatív hozzáállás, amely mindenhonnan áradt. Ezzel együtt, ha tehetem, és utazom Pestre, sokszor úgy érzem, hazamegyek.

Ezt az elkötelezettséget és ragaszkodást jelzi a Tisza-cipő is, amit most viselsz?

Oh, hidd el, nem miattad vettem ma fel! Van vagy három pár otthon. Imádom őket! Nagyon vagány, és jó minőségű csukák ezek. Ha valaki jön onnan, mindig rendelek egy újabb cipőt…

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

3275142 01/17/2018 A young woman at a bus stop in Yakutsk. Bolot Botchkarev/Sputnik
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.