Klinsmann és Ballack: angliai kapitányok (videó)

A játékosaikért kezüket akár a tűzbe tevő Spurs-drukkerek eddig két külföldi csatáruk nevét foglalták dalba. A nyolcvanas években született „Ossie’s dream” (Ossie álma) a csapatot játékosként és edzőként is dirigáló zseniális Osvaldo Ardilesnek állított emléket: az argentin vezetésével a csapat 1981-ben, majd ’82-ben is megnyerte az FA-kupát, míg két évvel később az UEFA-kupában lett első). Bő egy évtizeddel később a „Klinsie, the hero” (Klinsi, a hős) hangzott fel egyre többször a White Hart Lane-en.

A szőke üstökű német jött, látott és győzött Angliában: az 1994-95-ös idényben – a szintén kiváló Andertonnal és Sheringhammel kiegészülve – remekelt a Spurs színeiben, alakításait nem csupán a szűkebb fővárosi környezetben, hanem Angliában is elismerték. Az év végén a szakírók és a profi játékosok is őt látták a legjobbnak.

_{Nyerő páros: Klinsmannt gyötrik, a háttérben Sheringham érkezik (Getty)}

Hogy a vonzalom nem volt egyoldalú, azt a német később igazolta. Három évvel később kölcsönjátékosként visszatért, és góljaival kisegítette a kiesés ellen küzdő londoniakat: a Wimbledon elleni sorsdöntő találkozón négy góllal járult hozzá a 6-2-es sikerhez. A németnek még azt is megbocsátották – a White Hart Lane-en mindenképpen – hogy a köztes időben is borsot tört az angolok orra alá.

1996-ban a német válogatott angol földön lett Európa-bajnok, igaz, a házigazdák elleni elődöntőben a sérült támadó nem játszott; ám előtte a Bayern győzelmével záródó UEFA-kupában úgy lett 15 góllal a sorozat gólkirálya (azóta is fennálló rekord), hogy a negyeddöntőben a Nottingham Forest elleni oda-visszavágón háromszor volt eredményes.

A világbajnok támadó Stuttgartból indult Európa-körútra. 1988 legjobb német játékosa egy évvel később költözött Milánóba, ám az 1990-es világbajnoki cím ellenére nem érezte jól magát a lombard városban – csapattársa és egyben riválisa, Lothar Matthäus finoman fogalmazva sem rajongott érte.

Ollózás Klinsmann-módra (1988):

Miért nem szeretem én Klinsmannt?

A támadó Monacóba költözött, s ekkor sokan leírták. Az 1994-es vb-n nem sok babér termett a németeknek – Klinsmann azért lövöldözte a gólokat (ötig jutott). Ezt követően tette át székhelyét Londonba, ahol nem kevés szkepticizmus fogadta. Az „ősellenséget” képviselte, egyikét azoknak a tizenegyeknek, akik Lineker szerint „mindig nyernek”, nem egyszer az angolok kárára.

A kemény de igazságos angol labdarúgás felkent híveinek az sem tetszett, hogy az örökké vigyorgó német híres szimuláló hírében állt. A Guardian egyik kolumnistája, Andrew Anthony külön cikket írt a „Miért nem szeretem én Klinsmannt” címmel. A támadó rácáfolt kritikusaira.

_{Egy híres mozdulat: Klinsmann 1994-es vetődése a Tottenham múzeumában}

Első bajnokiján elért első angliai gólját egy Supermant imitáló műeséssel celebrálva üzent az öniróniára és a humorra mindig is fogékony angoloknak, míg élményszámba menő góljai, és mintaszerű viselkedése korábbi bírálóit is elhallgattatta, sőt.

Klinsmann első gólja a Tottenhamben:

A Guardianban azonos szerzőtől megjelent „Miért szeretem én Klinsmannt” cikkel renoméja is helyreállt. Anthony később kifejtette, hogy bár szkeptikus volt a némettel kapcsolatban, tévedett.
„Klinsmannál jobb képességű labdarúgója talán volt az angol bajnokságnak (ha volt is, kevés), de olyan, aki szűk egy idény alatt ért volna el ekkora elismerést, egy sem.”

Az angliai boldog napokat sikerekkel teli, mégis keserű müncheni évek követték. A Bayern UEFA-kupa-győztes lett, német bajnok, míg a Nationalelf megnyerte a kontinenstornát; Klinsmann pedig remekelt, az oroszoknak lőtt gólja az egyik legszebb a tornák történetében.

Ám Bajorországban ismét összezördültek Matthäusszal, Klinsmannak mennie kellett. A szőke üstökű csatár a Sampdoria játékosaként fejezte be karrierjét, de a búcsút megédesítette a tudat, hogy 34 évesen megmentette választott klubját, a Tottenhamet a kieséstől. Angliában azóta is a hősök között emlegetik – ő a német, aki tiszteletbeli angol egyben.

Klinsmann négy gólja a Wimbledon ellen:

Klinsmann visszavonulásával egy időben egy kelet-német születésű játékos kezdett mind nagyobb reputációra szert tenni a Kaiserslautern csapatánál. Az akkoriban a vörösöket edző Otto Rehhagel egyre gyakrabban küldte pályára a fiatal Michael Ballackot, s a középpályás nem vallott szégyent. 1998 végén a második vonalból felkerült ’Lautern jókora meglepetésre német bajnok lett.

Az örök második

Ballack nem sokkal később Leverkusenbe igazolt, s a Bayerben kinőtte magát. Rövid időn belül ő lett a BayArena egyik kedvence, s az előmenetelt a 2000-es Eb-re szóló válogatott meghívó követte – igaz, a játékos csak 41 percnyi játékidőt kapott. Két évvel később ezüst-évet zárt a remek szabadrúgásairól is elhíresült középpályás: a bajnokságban a Bayern, a BL-ben a Real Madrid előzte meg a Leverkusent, míg a vb-döntőben Brazília nyert az eltiltott Ballack nélkül játszó németek ellen.

A játékos ismét váltott, a Bayern játékosa lett. Rövid időn belül pedig a bajorok csapatkapitánya, és egyben legjobbja. A müncheniek ugyanakkor a hazai dominancia ellenére nem alkottak maradandót a nemzetközi porondon, míg a kontinentális babérokra (is) vágyó futballista szépen megköszönte a lehetőséget, s a Manchester Uniteddel folytatott tárgyalás-sorozat után szépen elköltözött Londonba, a Chelsea-hez.

_{Klinsmann-imitátor: Balalck ollózása az Olympiakosz ellen (AP)}

A londoni kékeknél nagyon sokat vártak a némettől: a München vezérével (no meg Sevcsenkóval) spékelt Chelsea papíron BL-esélyesnek számított, ám akárcsak az ukrán, a német is nehezen illeszkedett be a csapatba.

Problémáját Mourinho sem tudta megoldani. A nagyszájú portugál nem találta a receptet az egyik legégetőbb kérdésre: együtt játszatni kedvencét, Lampardot, és a sokak szerint Abramovics klubtulajdonos által rátukmált Ballackot.

Úgy tűnt, újabb szépreményű karrier lanyhul el idő előtt – a jobbára a védekező középpályás posztján bevetett Ballack nem igazán tudott hozzátenni a játékhoz: szűrőnek csak-csak megfelelt, de ehhez túl drága volt a fejedelmi bére. Keveset vállalt, alibizett, a Münchenben ötven méteres precíz passzokkal virító játékos Londonban jobbára a hozzá legközelebb állókhoz gurítva igyekezett „szabadulni” a labdától. Az újságírók sem kedvelték különösebben: nem túl színes egyéniség, Klinsmannhoz képest kifejezetten egyhangú, bulvárszempontból pedig érdektelen, hisz magánélete zökkenőmentes.

2007 nyarán ráadásul komolyan megsérült, így a Chelsea a BL-re sem nevezte. Vészharang? Sokan így gondolták. Ám Mourinho menesztése, és az eredményeihez illetve pedagógiai érzékéhez képest talán túl sokat szapult Avram Grant bízott a németben. Visszatérte után egyből bevetette a mélyvízbe, és neki lett igaza.

_{Ballack szabadrúgásai életveszélyesek (Getty)}

Ballack 2008-as tavasza már-már megközelítette az angol szakírók által körbehozsannázott 1994-95-ös „Klinsmann-évet”. A német válogatott csapatkapitánya a Chelsea-ben is húzóember lett, rendre győztes gólok fűződtek a nevéhez: fejjel, lábbal, ballal vagy jobbal, szabadrúgásból, futtából vagy büntetőből; bajnokin vagy BL-meccsen; az egy évvel korábban vegetáló játékos újjászületett.

Igaz, 2002-höz hasonlóan ismét az utolsó pillanatban veszített, hisz a Chelsea a bajnokságot és a BL-döntőt is elbukta minimális különbséggel. Ám személyében ismét egy Angliából érkező csapatkapitánya van a Nationalelfnek, s ez az 1995-től a német karszalaggal megkínált Klinsmann 1996-os győztes Eb-je óta jó ómen. Még a „született ezüstérmes” Ballacknak is.

Ballack gólparádé: