A belvárost is újragondolná Egeraat

Először is engedje meg, hogy gratuláljunk a Budapestért díjhoz, amelyet először adományozott a főváros kortárs, nemzetközi építésznek. Gondolta 1995-ben, amikor első építészirodáját megalapította Rotterdamban, hogy 2006-ra öt európai nagyvárosban – Budapesten, Londonban, Prágában és Moszkvában – lesz saját irodája, ahol több mint száz építésztervezővel együtt valósítják meg a nemzetközi megbízásokat? Tiranától Írországig, Szibériától Londonig számos országban az önök tervei alapján épülnek kortárs építészeti alkotások. Számított ekkora sikerre?

Nem, igazán. 1991-ben jöttem először Magyarországra, és meglepve tapasztaltam, hogy holland designer ismerőseim itteni vállalkozásokat indítanak. Felmerült bennem, hogy vajon miért? Az én elképzelésem az volt, hogy akkor nyitok irodát, ha már lesz megbízásom. De ugyanakkor el akartam kerülni azt, hogy miközben tervezek egy épületet Hollandiában, Magyarországon dolgoznak rajta, én pedig otthon izgulok, hogy vajon olyan lesz-e, mint amilyet gondoltam? Megnyitottam az irodát, de arra számítottam, ha vége a megbízásnak, akkor bezárom. De újabb és újabb megbízások érkeztek, majd újabb és újabb irodákat nyitottunk.

Azt gondoltam, azt válaszolja az előző kérdésre, hogy egy nagyon szerencsés történelmi pillanatban érkezett Budapestre, illetve ennek a régiónak nagy szüksége volt és lesz új építészeti minőségre és látásmódra. Mindamellett, hogy a technológiai fejlődés, az internet és a mobilkommunikációs eszközök híján mindez néhány évvel korábban nem lett volna lehetséges.

Teljesen egyetértek a megállapításokkal, de én akkor ezeket még nem láttam előre, sejtelmem sem volt róluk. Magyarország még nem volt tagja az EU-nak, a mobiltelefonnal éppen csak ismerkedtünk, a fax és a számítógép sem volt mindennapos. Sőt, azt gondoltuk, hogy épületrestaurációt nem lehet komputerrel rajzolni, csak kézzel készült tervekkel lehet megvalósítani.

Mennyire szokványos manapság az építészetben az a működési-üzleti modell, ahogyan az Erick van Egeraat irodahálózat dolgozik? Egyszerre öt nemzetközi irodában, többnemzetiségű munkatársakkal dolgoznak, és az éppen előkészítés alatt álló projektek is más és más országokhoz kötődnek. Felvet-e mindez sajátos szakmai kérdéseket, vagy ebben semmi különös nincsen?

Teljesen szokatlan az, ahogyan mi dolgozunk. Általában két modell van a szakmánkban. Az egyik modell a „High Design, High End”-iroda modellje, amelyik mondjuk a párizsi irodával és az adott projektnek megfelelő lokális partnerrel dolgozik. A másik bejáratott modell a kommerciális építészeti szolgáltató irodák láncolata, amelyeket azonban nem jellemez a magas minőségű design iránti elkötelezettség. Én más utat választottam, nem tudok más cégről, amelyik úgy dolgozna, mint mi. Mi mindkettőt egyszerre próbáljuk megvalósítani; a hagyományos, magas színvonalú designtervezést, a korszerű üzleti struktúra keretei között. Azért sincsen még egy ilyen társaság, mint a miénk, mert kevés ember van, aki hajlandó lenne folyamatosan úton lenni. Én kéthetente jövök Budapestre, de ugyanígy végiglátogatom az összes irodát is. Mindez nem azt jelenti, hogy mi jobbak vagyunk, mint a többiek, hanem egyszerűen mások.

Azáltal, hogy Prágában, Moszkvában és Budapesten is vannak irodáik, összehasonlíthatják a kelet-európai, a volt szocialista városok fejlődését és átalakulását. Tapasztalják-e Prágában és Moszkvában is az infrastruktúra hiányait, mint Budapesten? Hasonlóak a helyi problémák és a helyi megoldások?

Hihetetlen különbségek vannak. Sajnos Budapest az a város, ahol az infrastruktúra fejlesztése nem kapott elég figyelmet. Eközben a közterekre, parkokra, rehabilitációra költöttek, és mivel a fejlődés nem volt nagyon gyors ütemű, és nem egy területre koncentrált, nem alakult ki elviselhetetlen zsúfoltság. Ennek következtében a város szép maradt. De az igazi problémákat meg kell oldani.

Ön szerint melyek a város igazi problémái?

Például a Duna kérdése. Hogyan kezeljük a Duna-partot? Melyek a prioritások? Mit építsünk? Vagy mit ne építsünk oda? Jó lenne egy szakmai párbeszéd a körutakról, arról hogy Buda egyes részeit hogyan kapcsoljuk a városhoz. De említhetném a kapcsolatot a repülőtérrel, és ezen kívül rengeteg más megoldatlan kérdés van. Nem beszélve a különböző vasútállomásokról, amelyek ki nem használt lehetőségeket hordoznak magukban.

Hogyan használná jobban ezeket a pályaudvarokat?

A Nyugati pályaudvarnál a bevásárlóközpont el van választva az állomástól. Ma már egy vasútállomás több, mint egy infrastrukturális csomópont. A pályaudvar az egész környéknek és az egész kerületnek a fejlesztési központja kellene hogy legyen. Városfejlesztési programmal kell kidolgozni a megvalósítandó elképzelést, nem lehet egy fejlesztőre hagyatkozni, itt a köz- és a magánérdeket egyformán figyelembe kell venni.

Tavaly a Budapest Szíve ötletpályázaton volt egy olyan elképzelése, hogy a belvárosi közlekedés átszervezéseként a gépjárműforgalmat vigyék le a rakpart mai szintje alá. Továbbá vizsgálják meg annak a lehetőségét, hogy a közlekedési útvonal a Duna meder alatt húzódjon. Ezt komolyan gondolta?

Ez egy ötletpályázat volt, bizonyos értelemben provokatív felvetéssel. Nem gondolom, hogy ez az egyetlen jó megoldás, de Budapest központja csak akkor válhat jobbá, ha egy-két bátor döntés megszületik. Meglátásom szerint alulértékeljük a belváros szerepét, helyzetét, és különösen azt, hogy ez milyen fontos lesz később a város számára. A városközpont fejlesztésére három lehetőség van. Az egyik egy vulgáris kereskedelmi központ létrehozása. A második lehetőség, hogy egy „kis múzeumot” csinálunk belőle, ahová az emberek vasárnap elmennek kirándulni. A harmadik, hogy egy élő központot hozunk létre. Aktivitást, funkciókat, kultúrát és szórakoztatást kell szervezni a városközpontba. Elérhetőnek kell lennie, ami szintén nem egyszerű, és mindamellett változtathatónak, rugalmasnak kell lennie, hogy 30-50 év múlva is át tudjon alakulni az igényekhez.

Nagyon sok munkájuk van szerte Európában, egészen eltérő megbízások. Moszkvában az avantgarde művészekről elnevezett öt toronyházat tervezik, Angliában Stratford–upon-Avonban a Shakespeare Színház rekonstrukcióját, Szibériában egy hatalmas kereskedelmi és szórakozató központot, Budapesten pedig a DunaCity-projektet készítik elő. Hogyan lehet ennyi mindent egyszerre összehangolni? Információim szerint az ön elképzelései mindegyik projektben benne vannak valamilyen szinten. Miként lehetséges ez?

Mindegyik munkán minden egyes nap dolgozom, így vagy úgy. Nagyon jó munkatársaim vannak, akik lehetővé teszik számomra ezt a munkamódszert. Értik a megjegyzéseimet, észrevételeimet, és korrigálják az elképzeléseket. Minden nap kapok minden projektről egy jelentést, amit én átnézek és visszajelzek. Időnként találkozunk, és csapatmunkában megbeszéléseket tartunk. Szintén fontos, hogy a projektek gyakran késnek, és általában lassabbak, mint mi vagyunk. (Nevet)

Hány projekt fut egyszerre? Hány jelentést kap reggelente?

Jelenleg negyvenhat nem azonos intenzitású projekten dolgozunk.
Valójában az ötletek „születése”, a létrehozásuk érdekes. Hogyan lehet negyvenhat ötletet kiagyalni? Miként jött létre például a Dózsa György úti ING- székház alapötlete? Talán hallotta, hogy az épületet, ahol éppen beszélgetünk, a pestiek „Gyűrött épületnek” is nevezik. Ez egy kollektív vagy egy egyéni ötlet?

A munkám nem hermetikusan elzárt. Nincsenek szabályok, hogyan kell csinálni. Két előnye azonban van: sok ember tud hozzájárulni az eredményhez, és nem csak az én arány- és esztétikai érzékemen múlik a végeredmény. Az irodából bárkinek az ötlete adaptálódhat. Én, mivel nincsenek szabályok, bármire azt mondhatom, hogy nem tetszik. Maximális kreativitást élveznek a munkatársaim, de bármikor mondhatom azt, hogy nem tetszik amit csinálnak. „Túl hangos, csináld halkabbra!” „Túl unalmas, legyen izgalmasabb.” Efféle megjegyzésekkel gyorsítom és lassítom a projekteket.

Ön szerint van az épületeinek sajátos karaktere, lenyomata?

Igen. Szeretem, ha az épületeink látványosak, kifejezőek. Nem ugyanannak a gondolatnak az ismétlődései, hanem változatosak. Persze minden épületnek van egy szerkezeti rendje, és ez kívülről nem is látszik. Az én épületeim nagyon érzékenyek a XIX. századi városszerkezetre. Rengeteg szép, új épület jött létre világszerte, de szép, új városok nem. Sokat kell tanulnunk ahhoz, hogy új, XXI. századi városokat tudjunk teremteni, amelyek vonzóak is. A legtöbb modern város, mint Dubai, vagy az amerikai városok, még nem ilyenek. Az én épületeim, annak ellenére, hogy nagyon mások, mint a korábban épültek, mégis kapcsolatban vannak a városszövettel, a XIX. századdal. Még akkor is, ha ez a sznob építészkritikusokat irritálja időnként.

Az Építészet hónapja alkalmából rendezett konferencián több olyan épületet láthatott a közönség, amelyek a megrendelő márkájának a kiterjesztéseként funkcionálnak. Így a Mercedes Múzeum, vagy a Champs-Elysées-n található Citroën-szalon, vagy akár az ön épülete, az ING-székház. Mindegyiket a megrendelői igényekre, arculatra formálták a kortárs építésztervezők. Ez lesz a trend az építészetben? Vagy lehet, hogy mindezek extrém példák csupán?

Folyamatos igény van arra, hogy egyre különlegesebb épületek szülessenek. Az egyszerű épületek kora szűnőben van. A trend a különlegesség irányába megy. Kicsit irigykedem ugyan a Mercedes Múzeumra, de soha nem láttam, hogy az ilyen jellegű épületek a várossal kapcsolatba kerültek volna. És ez az igazi kihívás. Nem az a nehéz feladat, hogy valaki egy ikont, egy emblémát alkosson, ami magában áll, és szinte egyedül létezik. Hanem az a rendkívüli teljesítmény, ha valaki olyan épületet hoz létre, ami kommunikálni is képes a környezetével, a városszövettel, a várossal.